Közel húsz év után egy coming outtal indul ez a kis könyvrecenziós poszt: a kilencvenes évek második felében nem lett volna nehéz dolga egy hackernek, ha tart olyan fontosnak, hogy feltörje a fiókjaimat, ugyanis az internet hajnalán zenei rajongásom tárgya volt a jelszavam is egyben, azaz a "kispal" kifejezés mindent nyitott és feltárulhattak volna a szörnyű nagy titkok a levelezésemben.

Azóta persze óvatosabb duhaj vagyok és igyekszem betartani a biztonsági szakemberek tanácsait, s akkori rajongásom is átváltozott egyfajta tiszteletté a banda két Andrása iránt, melyet megerősített Lévai Balázs nemrég megjelent Lovasi - Idáig tudom a történetet című kötete.

Nehéz elfogulatlanul írni erről a munkáról, hiszen mint említettem, a mai napig az elmúlt évtizedek legjelentősebb magyar zenekarának tartom a Kispál és a Borzot, mint ahogy nem lelkesedtem még úgy Kossuth-díjért, mint a Lovasiéért. Ráadásul nem csak az a kb. 50-60 általam látott koncert köt hozzájuk, hanem egy csomó koncertbeszámoló, lemezkritika, legalább tíz Lovasi-interjú, Kispál-online interjú, néhány érdekes privát beszélgetés jellemzi az elmúlt közel negyedszázadot. És Lovasihoz kapcsolódik életem egyik legjobb és legelcseszettebb pódiumbeszélgetése is. A legjobb 2000-ben volt, az első Hegyalja fesztiválon, családias körülmények között és tényleg jól sikerült, még később a fesztiválkatlanban is megállítottak srácok, hogy remekül érezték magukat.

Egy év múlva már merészebbek lettünk, a pódiumbeszélgetésre hivatalos volt még Lovasi mellett Lukács Laci a Tankcsapdából, Szabó Andris a Freshfabrikból, illetve a Másfél egyik tagja, aki végül nem jött el. A dolog egyébként is nehezen rázódott össze, késéssel indultunk, a közönség pedig elég heterogén volt. Én naivan a pop és rockzene aktuális kérdéseit próbáltam tudományosan megközelíteni, amire egyedül Szabó András volt vevő, Lukács éhes volt és nyugtalan, míg Lovasi vélhetően betépett, mert elég kínosan bojkottálta a beszélgetést, szó szerint beégetett, ennek nyomán a közönség sem mert kérdezni, így aztán hamar lezártuk a beszélgetést. Persze harag nem lett a dologból; a későbbiekben is járt nálunk Lovasi, de azokat a beszélgetéseket már Lévai csinálta a saját tematikus projektjén belül.

Azért külön hálás vagyok, hogy az OKÉ alapításának évében Lovasi bevállalta, hogy "arca" lesz az első orosházi Critical Mass-nak, éjjel-nappal ő buzdított a helyi rádióban, hogy jöjjenek tekerni. Jó sokan voltak, sokan egyébként azt hitték, hogy Kispál-koncert is lesz a buli végén.

Ezen túl a szerzővel, Lévai Balázzsal is többször voltam munkakapcsolatban, a Hegyalja Fesztiválon két alkalommal is alvállalkozóként emelte az általam koordinált Zöld színpad fényét.

A frissen (persze csak elektronikusan) kézbe vett kötet tehát számomra nem csak egy újabb érdekes rocktörténeti háttérmunka (ezekért is teljesen odavagyok), hanem generációs élmény is, hiszen a Kispál-sztori egy kicsit az én sztorim is. Hogy felejteném el például a békéscsabai Narancs klubban első Kispál-koncertemet, ahol a Nihil lépett még fel, illetve BMZ mutatott be performance-ot. Még aznap egy bakelit-lemezzel mentem haza és amit rongyosra hallgattam. Bár ekkoriban már ismertem a Pál Utcai Fiúkat, az F. O. Systemet és a rendszerváltást meghatározó fontos bandákat, látható volt, hogy ezek a pécsi fiúk nem tűnnek el csak úgy a magyar poprock süllyesztőjében.

Néhány év múlva újságíróként külön missziómnak tekintettem, hogy hintsem az igét, ami szerintem jót tett aktuális lapjaimnak is, hogy nem csak a mainstream és a belterjes helyi kultúra kapott teret, hanem ez az alternatívnak nevezett jelenség is. Vannak Kispál-dalok, amikhez fontos emlékek kapcsolódnak, jó dolog volt most megtudni ezek születésének körülményeit.

Sosem felejtem el szegény Túri Józsit a Barnevál számítógépes termében (azóta már nem él szegény, egy szívbetegség vitte el huszonévesen), aki nagyon unta már a Volencsik Zsoltival, akkori főnökömmel agyonhallgatott friss Kispál kazettánkat. Alapvetően szótlan és türelmes srác volt, napokig udvariasan tűrt, majd amikor a forrasztópáka nem akart engedelmeskedni, csak ennyit mondott: mikor hagyja már abba az a kurva nagy óriás?

Aztán persze a Fehéreket forgatok meg, ami végtelenítve szólt az akkori underground orosházi kocsmában, a Kétárbócosban, ahol most éppen nemzeti dohányt lehet vásárolni. Ugyanitt hatalmasakat táncoltunk az Emesére új csajommal, aki immár 16 éve a feleségem. És persze sok más dalhoz is kapcsolódnak események, hangulatok, főleg a korai időszakból, és igen, sokszor gondoltam azt, hogy az utolsó forradalmár vagyok a városban...

Hogy egy másik családi vonatkozást is említsek: elektronikus zenéért bolonduló fiam annak idején úgy mutatott be a haverjainak, hogy íme apám, Kispált hallgat, de azért jó fej. Ehhez képest a nyár elején képes volt elzarándokolni az írországi Corkból Londonba, hogy megnézze az újjáalakult Kispált és persze remek fotókat posztolt, illetve kiváló élményekről számolt be Facebook Messengeren.

Mivel másfél évtizedig fesztiválosként én is icipici fogaskereke voltam a nagy rock and roll körforgásnak, számos, elsősorban a háttérben tevékenykedő ismerőst is örömmel fedeztem fel a Lovasi-monológban: Tóth Tibor menedzsert, Such Tamás turnémenedzsert, aki csak névrokona a híres csabai fotósnak, megemlíti Kémeri Pétert, aki korábban a Tankcsapda menedzsere volt, később egy ideig résztulajdonosa a Hegyalját szervező cégnek, így évekig álltunk viszonylag szoros munkakapcsolatban.

Tóth Tibinek köszönhetően egyébként egy Lovasi-interjúmat Marton László Távolodó megemlíti a jubileumi, azt hiszem, tízéves Kispál-könyvben. Ez még a net előtti világban történt, s ugyebár firkászember nem nagyon szeret belépőt vásárolni olyan helyen, ahol eleve "dolgozik". A helyszín a Zebra klub volt Szarvason, végül úgy engedett be a jegyszedést koordináló menedzser, hogy megígértette, küldök neki újságot. Ezt be is tartottam, s a jelek szerint a Békés Megyei Nap adott száma bekerült a zenekari archívumba, amit fel is használt a zenekari könyvet író kiváló zenei szakíró.

Ha még Beol-szerkesztő lennék, össze tudnék hozni a könyvből egy félhosszú "megyésítést", ami azt jelenti, hogy egy adott téma Békés megyei vonatkozásait kicsipegettük és ebből lett a tuti tartalom. Mindenek előtt azzal vezetném fel a cikket e könyvet ismertetve, hogy a szarvasi Zebra klub közönsége egy alkalommal páratlan zenetörténeti esemény helyszíne volt, úgy játszott ugyanis a Kispál, hogy nem hangzott el egy Kispál-nóta sem. Ez úgy történt, hogy a fiúk koncert előtt "besütiztek" és végigimprovizálták a bulit, ami kis híján botrányba fulladt, bár a közönség egy része nagyon is értékelte a produkciót (sajnos ezen nem voltam ott, s nem azért, mert esetleg ettem volna a sütiből :))

Ugyancsak megyei vonatkozás, hogy Lovasi visszaemlékszik az egyik legerősebb koncerthelyszínre, az azóta nem létező gyulai 48-as klubra, mint ahogy megemlíti a sikeres békéscsabai koncerteket is - mára azonban sajnos egyik hely sem működik igazán, maximum ingyenes koncertek formájában (egy fb-meghívó szerint egyébként a napokban lép fel a Kiscsillag Békéscsabán, a Twitteren pedig úgy láttam, hogy nemrég Orosházán játszott - ezek persze szintén ingyenes bulik). Megemlíti továbbá a békéscsabai Nihil zenekart is, akikkel együtt turnéztak még a hőskorban, s bizony értetlenségét fejezi ki a banda egyik dalának Top 50-es helyezése miatt a Quarton. 

Nekem nagyon bejött Lovasi őszintesége, bölcsessége és remek ötletnek tartom a formai megoldást. Nem interjú, nem is lineáris monológ, hanem Kispál-dalok címei, illetve idézetei köré szerveződnek a tematikus monológok. Így elég sok ismétlésbe botlunk, ám láthatóan nem szerkesztői hibáról van szó, hiszen az első szám első személyben beszélő Lovasi jelzi, hogy az adott témáról már volt szó korábban, vélhetően dramaturgiailag nem lett volna szerencsés kigyomlálni az ismétlődő infót valamelyik részből.

Számomra szinte letehetetlen volt a könyv, mobilon-tableten olvastam felváltva, még az öt perces pauzákat is arra használtam, hogy folytassam a sztorit. Akit valaha is megérintett a Kispál és a Borz, illetve Lovasi személyisége, annak kötelező olvasmány, de azok sem csalódnak, akik csak újra akarják élni az elmúlt évtizedeket vagy csak meg akarják ismerni, esetleg érteni a rendszerváltást követő időszak popkultúráját, különös tekintettel annak vidéki dimenziójára.