Ritkán rakok ide cukiságos privát fotókat, ám most kivételt teszek, mert egyrészt nem privát fotóról van szó, másrészt médiatörténeti érdekességről lesz most szó, saját bőrön tapasztalva.

A fotón a hauseni általános iskola (Grundschule) 4. osztálya látható, amint a helyiérdekű, Freiburgban szerkesztett Badische Zeitung "Zeitung in der Schule (Zisch)" mellékletében feszítenek napszemüvegben, újságpapírból készült baseballsapkában. Ezzel egyébként megnyertek egy fotóversenyt, melyet a lap olvasásnépszerűsítő akciójának része volt.

Készítettek egy produkciót is, egy rapet, mely sajnos nincs rögzítve digitálisan, a vezérfonal egyébként a Queen legendás Rock You című dalának betétje, csak éppen a gyermekek németül éneklik, hogy: Wo ist maine Zeitung, Zeitung, azaz hol van az újságom? Több elismerés is lett a dologból, elvitték őket élményfürdőzni Weil am Rheinba, kirándulásra a szerkesztőségbe Freiburgba, illetve saját újság is készült, melynek ők a főszereplői.

Hasonlóra odahaza is van példa, a német lapok külföldi leányvállalatainál is próbálkoznak az ifjúság (és persze szüleik) ilyen formán való meggyőzésén. Ennek lényege, hogy a gyerekek az iskolában, illetve hétvégén és szünetben otthon kapják meg a lapot, ezáltal teljesül a rövid távú cél, azaz a felnőttek esetleg kedvet kapnak az előfizetéshez, illetve a hosszú távú cél, azaz a gyerekek agyába beleég a lapolvasás kultúrája és persze maga a márka.

Van azonban egy nagyon jelentős különbség, ahogy én ezúttal szülői oldalról tapasztalatot szereztem (korábban lapszerkesztői oldalról szereztem ilyet, közel egy évtizeden át). Volt (vagy van is talán még) a Ladik, azaz lapot a diákoknak, illetve a SÉTA, ami a Sajtó és Tanulás kifejezés sajátos mozaikszava. Az előbbi egyébként általános iskolásoknak szól, míg az utóbbi középiskolásoknak. A részleteket nem ismertem, ugyanis csak részfeladataim voltak (zsűrizés a Ladikban, diákcikkek korrektúrázása, netre alkalmazása). A középiskolásnál saját diákkoromat éltem újra, amikoris az Ady Szemle, azaz a sarkadi középiskola stencilezett diáklapjának úgynevezett főszerkesztője voltam: írtunk mi sok jópofaságot, olykor bátrat is, de végül mégiscsak K. Szabó tanár úr cerkája volt nagyobb, azaz letörték ifjonti szárnyainkat. Ez történt szegény sétás diákokkal is, írhattak ők is kedvükre, de elég volt az igazgató vagy a magyartanár által megváltoztatott szó, és máris odalett a motiváció.

Nem arra akarok én most kilyukadni, hogy "kicsit kicsi, kicsit savanyú, de a miénk", mert az túl olcsó fordulat lenne, de van egy lényeges különbség a baden-württembergi program között, jelesül az, hogy itt beépül a tantervbe, több modulból áll össze a projekt, mely egy prezentációval zárult. Két hónapon át a német, illetve az MNK tantárgyak lényegében csak a Zisch jegyében teltek, napi feladatokkal, újságkivágásokkal, gyűjtőmappával, házi feladattal - olykor az egész családot mozgósítva.

Ez pedig egy diákújságíró-igazolvány, a családban immár a második

Szimpatikus volt továbbá, hogy minden rovatot átbeszéltek a negyedikes gyerekekkel a pedagógusok, nem kerülve ki például a tragikus párizsi terrortámadás témáját sem, szóval felnőttként kezelték őket, egyébként Németországban megfigyelhető több területen is a gyerekek tudatos önállósítása.

A nagy kérdés, hogy meddig lehet ezt csinálni, hiszen bár Németország sokkal jobban áll a print termékek fogyasztása szempontjából (s általában is elég nagy papírfelhasználók, sosem hittem volna, hogy annyi mindent kell nyomtatnom mind privát, mind hivatalos ügyekben), egyvalamit azonban még a szigorú adatvédelmi és egyéb törvények sem tudnak megállítani: az online médiafogasztás rohamos terjedését.