Ha ezt szegény Steve Jobs megélhette volna - ez volt az első gondolatom, amikor olvastam a hírt arról, hogy az idei irodalmi Nobel-díjast úgy hívják, hogy Bob Dylan. Közismert tény, hogy az Apple alapítója, az it-világ látnoka, több iparág reformere rajongott a legendás dalnokért, mi több, Dylan munkássága nagyban hatott gondolkodásmódjára, így tehát leegyszerűsítve mondhatjuk, hogy szelleme ott van minden egyes iPodban, iPhone-ban és más almás termékben (mielőtt bárki kétségbe vonná tisztánlátásomat: nem vagyok fan, nem használom ezen cég termékeit, elvagyok Linux Minttel és Androiddal, viszont a Jobsról szóló életrajzi kötet nagy hatással volt rám és nem tudok nem fejet hajtani zsenialitása előtt minden ellentmondásával együtt).

Döbbenettel vettem számba, hogy mennyire nem olvasok és mennyire nem olvas a magamfajta. Mármint könyveket. Megvenni még csak-csak, de már azt sem nagyon, sőt a legdöbbenetesebb, hogy már képben sincs igazán az ember, nem úgy, mint amikor még az ÉS kritikai rovata volt a mérvadó, meg az irodalmi közvélemény lekövetése.

Nem, nem az internet miatt van, hiszen az csak segít a kiválasztásban, a híráramlásban - bár van összefüggés: az ipari forradalom óta egyre kevesebb emberre terhelnek egyre több munkát, na most egy ilyen verklinek én is része vagyok, április óta még nagyobb intenzitással, ami jó, mert legalább dolgozik az adrenalin, meg az első vonalban építhetem az információs társadalmat, de aztán fékezhetnékem támad: mit ér az ...