... viszont erre a jegyzetre magam jelentkeztem, ma jelent meg a nyomtatott verzióban, íme:

Kelet, nyugat, Kedvesem

A ByeAlex-jelenségről és az Eurovíziós dalfesztiválról már lényegében elhangzott minden, legalábbis, ami ennek kulturális vonatkozásait illeti, sőt e hasábokon is bőven esett róla szó. Nem is lenne szép önelégülten kinyilatkoztatni, hogy mi megmondtuk, bíztunk a szabolcsi hipster sikerében, hiszen az eredetiség jobb helyeken felülírja a mérnöki asztalnál kitalált sztárokat és receptre született dalokat. Az utóbbi napokban bőven akadnak ugyanis, akik megmondták, akik tudták, akik ByeAlex feltétlen hívei voltak - csak éppen valamiért korábban másképp beszéltek és tettek.

Ami szombaton éjjel egyértelművé vált, az az, hogy melyik irányban találhatók a mi igazi barátaink. Aki élt a rendszerváltás előtt, nagyon jól emlékszik, hogy míg titokban nyugat felé fordítottuk tekintetünket, hivatalosan a keleti irányt kellett szeretnünk. Napjainkban újra ismerős hangok hallatszanak: a nyugat a vesztébe rohan, bezzeg a kelet rejt még komoly lehetőségeket számunkra.

Nem tudni, hogy ennek jegyében-e, de a legtöbb magyar szavazat Azerbajdzsánra ment (vissza egy sem, tehát még a baltás gyilkos kiadását sem honorálták), ezzel szemben több nyugati ország is kiemelt pontokkal díjazta a magyar produkciót: Németország, Finnország, Svájc, Hollandia, igaz, Albánia és Bulgária is odavolt a Kedvesemért. Azon pedig ugyancsak elgondolkodnék külpolitikusaink helyében, hogy miért nem érkeztek szavazatok a szomszédos országokból, a magyarlakta területekről.

Nyilván ez is az kormányzati unortodoxia része, hiszen: "Az én kedvesem a végtelennel ujjat húz és sosem retteg (...)", bár ennek azért megvannak a maga veszélyei: "táncolt egy délibábbal, majd elillant csendesen".