Első rész itt: Harminc éve történt, azaz nehéz a dolga a katonának I.

Ha valami idősebb arc katonaélményekről sztorizik, mindig előkerülnek a jó barátok, patetikusan a bajtársak - ez a szó egyébként abban a zárt közegben valóban nem hangzik snasszul, mert nagyon fontos volt a közösségi szolidaritás. A kiképzésen haverkodtam össze például Csanaki Gyurival, aki alapvetően látszerész, ám már akkor is különböző rock- és blueszenekarokban dobolt és jelenleg is ezt teszi - a kapcsolat annyira élő maradt, hogy feleségével, Judittal még első esküvőmre is meghívtam őket. Jó barátom lett még Pákozdi Gábor ebből a korosztályból, Szabó István, Szedlay Pali - sajnos róluk nem túl sokat tudok, vagy nincsenek a Facebookon, vagy más okból nem akadtam még rájuk - mellesleg kiképzés után útjaink még találkoztak néhány hónap múlva.

Érdekesség még, hogy ugyanitt volt újonctársam S. Nagy Attila, a híres táncdalszövegíró S. Nagy István fia, aki maga is gitározott és énekelt, a helyiérdekű kultúrfeszkón nagy derültséget keltett, hogy egy Tolcsvay-Bródy-dallal szerepelt: Az első villamost adta elő. A teljes Citrom zenekarral is volt módom közösen tölteni pár hónapot, bár az ő nevük túl sokat nem mond ugyan, ám ha azt mondom, Boros Csaba, akkor mindenkinek beugrik a Republic, ahol később játszott (közte volt még a Kenguru is Szigeti Ferenccel), illetve Popper Péter, aki szintén nem túl ismert arc mostanában, de bizonyára vannak, akik emlékeznek a Stepre, ahol Kisszabó Gábor és Flipper Öcsi voltak a frontemberek, nos, itt ő kezelte a billentyűs hangszereket. A Citromból egyébként az én legjobb haverom Dávid Feri volt, a gitáros, aki azonban nem tűnt fel később sem a magyar könnyűzene palettáján - később tudtam meg Boros Csabától, hogy Svédországba került - korabeli kifejezéssel szólva disszidált. A Citrom egyébként jó kis banda volt, igazi modern zene a nyolcvanas évek elején, egy rocker kiképző tisztesünk csak így hívta őket: újhullámos gecik.

A három hónapos adyligeti küldetés sikeresnek bizonyult, irány vissza Kiskunhalas és a tompai határátkelőre kerültem, ami a béke szigetének bizonyult, mert nem cseszegetett senki még kopaszként sem, ráadásul a feladat sem volt túl bonyolult. Akkoriban még nem voltak számítógépek, a határállomásokon telexet alkalmaztak adatrögzítésre is, az adatokat lyukszalagokon tároltuk. A be- és kilépő külföldiek és magyarok adatait rögzítgettük különböző adatlapok segítségével, majd ezeket lefűztük, a szalagokat pedig egy mások szekrényben tároltuk. Az akkori határmenti korrupcióra jellemző, hogy soha annyi Metaxa konyakot nem ittam, mint ott és persze jutott az ajándék Marlboróból is mindig néhány dobozzal - ez akkoriban meglehetősen kurrens árunak számított, mivel jóval drágább volt, mint egy doboz Szofi vagy Szimfonia.

Az idillnek azonban hamar vége szakadt, parancs érkezett: irány Ferihegy. Így utólag a gyerekeimnek elsztorizgatva ez jól hangzik, de fennmaradó több mint egyéves katonaéletem itt keseredett meg, de nagyon. Akkoriban még nem volt kettes terminál, akkor épült és leszerelésünkkor, 1985-ben adták át, akkor nem is volt módom megnézni, erre sokkal később lett lehetőségem. (A ferihegyi évekről egyébként korábban már posztolgattam, például itt, remélem, túl sok dolgot nem írok le újra.)

Itt már nagyüzemileg ment az adatrögzítés, polgári alkalmazottak közreműködésével, laikus földi halandó nem is sejthette, milyen világvárosi mozgás volt ekkoriban a reptéren, rengeteg osztrák, német, svájci, angol, amerikai állampolgár adatait kellett felvinni, persze a szocialista tábor lakói mellett, azonban elkülönültek a vízummentes és vízumköteles utasok. Mindez jól hangzik: fehér gallér, nehéz fegyverzet helyett csak egy szolgálati pisztoly, ám a szolgálaton kívüli katonásdi lényegében elviselhetetlen volt, legalábbis én nehezen viseltem. Mindössze egy század voltunk, de itt már működött az öreg-kopasz ellentét és erre a hivatásos állomány rá is játszott, nyilvánvalóan ezt tanulták ők is: oszd meg és uralkodj.

Valahogy nem a szabadság jut eszembe, ha ezt a képet látom

Egy Horváth Sándor nevű százados volt a századparancsnok, Mák János főhadnagy a politikai tiszt, mert hogy ilyen is volt ám, az volt a dolga, hogy figyeljen, kagylózzon és hintse az igét. A mi poltisztünk egyébként nem volt vonalas komcsi, mondjuk kétszínű annál inkább. A harmincas évei elején járhatott annak idején és már előrevetítette azt, amiről csak belső körökben, illetve az illegális ellenzéki csatornákon beszéltek: gazdaságilag inog a szerkezet, baj lesz, elvtársak. (Érdekes adalék, hogy egyszer szigorú riadókészültség volt valamikor 1985-ben, utólag fejtettem meg, hogy pár kilométerre odébb akkor volt a híres monori találkozó, amikor még a népi és az urbánus vonal együtt tanácskozott.

 A fepparancsnokot Nyíri Lajosnak hívták, a helyettese pedig egy akkor 32 éves, ambiziózus őrnagy volt, akit úgy hívtak, hogy Bakondi György, de róla már írtam párszor a blogon és nem kívánok ismétlésekbe bocsátkozni, mint az egyszeri ember, akinek mindenről AZ jut az eszébe. A nehézségeket fokozta, hogy a barakk, amiben laktunk, a reptér része volt, így a családtagok nem látogathatták az itt szolgáló katonákat, így akit esetleg megfenyítettek, az elvesztette a kapcsolatot a külvilággal. Ebben több alkalommal is volt részem, van olyan is, amit máig szégyellek: egyszer úgy belehúztunk kimaradás alatt az éjszakába, hogy az úgynevezett VÁP-osok szedtek össze - már fogalmam sincs, mit jelentett a VÁP, de tény, ők voltak akkoriban a legrettegettebb alakjai akkori életünknek, lényegében a katonai rendészetről van szó, akik nagyon is komolyan vették a dolgukat.


Fehér terror

Szóval a Petőfi laktanyában töltöttem egy fél napot, mire értem jött valaki Ferihegyről - gondolom, nem kell részletezni, mi lett a következmény. Voltak még fenyítéseim azért is, mert a HBB Vadászat című lemezének szövegeit vittük fel lyukszalagra, majd sokszorosítottuk, a mára Fidesz-szolga Bakondi meg azt hitte, hogy valami szamizdatot gyártunk, mindez újabb bent töltött szabadnapokat jelentett. Kínkeservesen teltek a hónapok, de azért "öregedtünk", azaz egyre jobban békén hagyták a kis közösségünket, köztük a már korábban említett Csanaki Gyurival, Pákozdi Gabival, Szabó Pistával, ám ezúttal a szolgálat jelentett kihívást, lényegében a technikai fejlődés áldozataivá váltunk: az adatrögzítésben a telexek helyét átvette a számítógép, amit már nem bíztak csak úgy a sorállományra, így az a polgári alkalmazottak bulija lett, mi pedig mehettünk kampózni, ami őrszolgálatot jelentett.

Ezt ne tudja meg senki, aki nem csinált ilyet: rohadt hidegben állni a repülőgépek tövében a nyílt betonon nyolc órán keresztül, úgy hogy semmit nem csinálhattál: sem dohányzás, sem evés, sem beszélgetés. Nappal még elment a dolog, mert bámultuk az utasokat, zabáltuk a catering maradékokat, illetve Lufthansa, Swissair, SAS stb. mörcs kütyüket kunyiztunk a légi utaskísérőktől, de az éjszaka maga volt a pokol. Lényegében öreg katonaként mentálisan kikészültünk a betonon, ahelyett, hogy szép nyugisan eltelt volna a másfél év, lényegében többszörösen visszakaptuk azt a szívást, amit újoncként elblicceltünk. Tehát ha valaki így harminc év után is azt mondja, hogy jó a sorkatonaság, meg vissza kéne állítani, az hülyeséget beszél, igenis egy elnyomó társadalom egyik legnagyobb merényletének tartom saját állampolgárai ellen a kényszersorozást - nem véletlen, hogy az elsők közt írtam alá tizenegynéhány éve a megszüntetést célzó ívet, illetve lelkesen üdvözöltem, hogy azt annak idején eltörölték.

A végére egy hatásvadász bekezdés után egy még hatásvadászabb videó