Egy volt kolléga (ugyancsak ex-főnök, de későbbről) írta cseten a szomorú hírt: meghalt Kőváry E. Péter. A hivatalos felsorolás szerint író, újságíró, de számomra a veszteség nagyobb egy volt kolléga elvesztésénél, lényegében legfontosabb mentorom ment most el, aki erre a pályára invitált majd nyolc évig dolgozhattam a védőszárnyai alatt.

Műkedvelő újságíróként persze korábban is publikálgattam, főként kedvtelésből, kedvenc műfajokban, de amit az ő telefonhívása 1994 őszén kínált, az egész más volt: a nap 24 órájában, a hét hét napjában rá kell feszülni egy adott terület történéseire, s ha úgy alakul, bizony egy óvodai ballagás ugyanolyan fontos hír, mint a miniszterelnök látogatása, merthogy ez bizony egy megyei napilap és a helyi közönségnek fontosabb Bécike, mint Horn Gyula (nehezen hittem, de tényleg).

Kértem gondolkodási időt, majd néhány nap múlva bejelentkeztem és az első beszélgetésünk meggyőzött, hogy bár hivatásszerűen kell űznöm ezentúl a hírvadászatot, mégsem kell a "megélhetési" újságírás szintjére lesüllyednem, azaz azok az etikai elvek érvényesek a nemrég indult Békés Megyei Napra, amelyeket akkoriban még újdonságként habzsolt a magyar sajtó, s melyeket mára ismét elvesztett vagy éppen önként átadott néhány keretes hirdetésért és bannerért cserébe.

Ez így is maradt nyolc éven át, tényleg függetlenként tehettem a dolgom az orosházi körzetben és persze, hogy volt rám politikai panasz meg egyéb panasz, sok esetben én voltam túl lelkes, elővigyázatlan vagy éppen trehány, de soha nem volt retorzió, a problémákat megbeszéltük, kifelé azonban Péter minden esetben kiállt mellettem.

Annak ellenére volt ez így, hogy valójában - s visszagondolva az 1994 és 2002 közötti időkre még inkább így látom - távol állt tőle az a fajta stílus, amit én próbálgattam vagy erőltettem, azaz a Magyar Narancs által meghonosított, később az Internetto/Index által továbbvitt new journalism. Néha egy-egy félmondatban jelezte, hogy kissé pikírtnek tartja, ha mondjuk lehullarablózom a Zámbó Jimmy halála után megjelent barátokat, vagy éppen politikai pedofilnak tartom a Xénia-láz szervezőit, ám soha nem nyúlt bele az anyagaimba, soha nem kért, hogy ez vagy az ne így készüljön el. Ő inkább a magyar újságírás legjobb korszakait idéző literátus zsurnalizmus híve és képviselője volt, akárcsak a legnagyobbak, akik az irodalomból eveztek át a "médiahajóra" (egyik legismertebb kötete címét vettem kölcsön a címadáshoz is).

Olyan főnök volt, akitől úgy tanultunk, hogy követtük a szellemiségét, ő pedig úgy tanított, hogy hagyott bennünket kibontakozni. Sokszor leírtam már itt a blogon (utoljára a 95-ös karikatúra-tabló felidézésénél), hogy a Békés Megyei Nap egy kiváló műhely lehetett a legnagyobb gazdasági nehézségek közepette, ezért pedig azé az érdem, aki mindezt a hátán vitte.

A 2002-es lapmegszűnés után elváltak útjaink, jó ha évente egyszer találkoztunk egy-egy irodalmi eseményen vagy a könyvtárban, ahol a szerkesztőségünk volt, de igazán mélyen és alaposan beszélgetni nem volt módunk. Azt már évek óta hallani lehetett, hogy betegeskedik, de hát ilyen ez a civilizáció, nem nyitunk ajtót egymásra. 

Az egyik beszélgetésünk során felmerült, hogy meg kellene írni a Békés Megyei Nap történetét, de aztán ez is elmaradt, legalábbis tudtommal nem fogott hozzá, s ezt követően bárki is erre készülne, nagy bajban van, hiszen a legautentikusabb forrás távozott ma reggel közülünk, s az a könyv már soha nem lesz olyan pontos, mint amilyen lehetett volna.

Dr. Kőváry E. Péter 1947-ben született Budapesten, Békéscsabán érettségizett. A katonaság után közgazdász diplomát és doktorátust szerzett. A Békés Megyei Népújság újságírója, rovatvezetője, olvasószerkesztője, a Népszabadság munkatársa, 1994-től 2002-ig a Békés Megyei Nap, Napló főszerkesztője, kiadóigazgatója. Író, a kortárs irodalom ismert képviselője. Művei: Nem jön többé a drótostót, Pünkösdi királyság, Bozse moj!, A szik virága, Ez az a föld... Alföldi tájkép csata közben (Beol.hu).