Vége a hagyományos albumoknak (lemezeknek), mára a fogyasztók csak a dalokra kíváncsiak - egy darabig én is elhittem ezt az álláspontot, mely az elmúlt években, a streaming szolgáltatók megjelenésével erősödött meg, de valójában már a digitális zeneterjesztés hajnalán kezdődött meg.

Jelentős része volt ebben Steve Jobsnak, az Apple alapító vezérének, amikor az iPod piacra dobásakor kidolgozta azóta világméretűvé duzzadt üzleti modelljét, mely szerint egy dollár körüli összegért akár egy számot is megvásárolhat. Így különösen a nagyipari lakossági slágeripar került pácba, hiszen az ő üzleti modelljük lényege valóban az volt, hogy összehoztak egy rádióbarát számot, amely a kevésbé vájtfülű hallgatók agyába ragad, s ezért az egy számért megvesznek 10-12 továbbit is, melyek többnyire messze nem felelnek meg a sláger fogalmának.

A folyamat a streaming szolgáltatók megjelenésével gyorsult fel, elsősorban a Spotify, a Deezer, az Apple Music, valamint a YouTube által nyújtott zenei kánaán fokozta a nyakló nélküli zenefogyasztást. Ehhez nem csak a technikai lehetőségek (playlistek gyors és egyszerű készítése) adtak lendületet, hanem a mesterséges intelligencia bevetése, azaz a rendszer mára már döbbenetesen pontosan ki tudja találni a fogyasztók ízlését, s ennek megfelelő listákat állít össze. (Ebből komoly káosz alakult ki, amikor még lustaságból közös hozzáférést használtam tinédzser lányommal a Spotify-on, s bár már évek óta családi csomagot használunk, még mindig befigyel a heti ajánlatban egy-egy koreai tinisztár és valószínűleg nem a Korai Öröm miatt).

Mára a helyzet odáig fajult, hogy neves és kevésbé neves zenekarok, előadók képesek számpremiert tartani a rádiókban, illetve a különböző zeneblogokon. A dolog nem csak azért vicces, mert korábban az ilyen típusú nyilvánossághoz komolyabb teljesítmény kellett, hanem azért is, mert a nagy durranásként bejelentett dalok tényleg felejthetők.

Aktuális kedvencem (Spotify)

A dologban nem az a legrosszabb, hogy egyfajta futószalagtermelést gerjeszt, azaz a szerzőket a minden áron való közöngségsiker inspirálja, ami a művészet lényegét, az önkifejezés vágyát, szabadságát öli meg. Talán Bródy János nyilatkozta ezzel kapcsolatban valahol, hogy az évtizedekig hódító, s napjainkban reneszánszát élő vinyl azért is volt fontos hanghordozó, mert a zenészek szabadon kísérletezgethettek a slágerírás mellett. Azaz: nem töltelékeket gyártottak a B oldalra, hanem felszabadították alkotó energiáikat. Az idő egyébként az ilyen művészeket igazolja, hiszen gondoljunk a hazai beatgeneráció nagyjaira: valóban a Petróleumlámpa és a Gyöngyhajú lány lett a rádiósláger az Omegától, de az igazi jó dolgokat csak a lemezen találjuk, ugyanez a helyzet az Illéssel, a Metróval, a Bergendyvel, a Generállal, de talán még a Piramissal, Beatricével, P. Mobillal is.

Mindenek előtt érdemes tisztázni, hogy mekkora baj ez a folyamat? Az adekvát válasz az lenne, hogy igen, bizony, nagyon nagy baj. Ám ha már túlvagyunk az ötödik X-en és a memóriánk még jól működik, akkor jól emlékszünk a hetvenes évekre, a még idősebbek pedig az azt megelőző évtizedekre, amikor volt már ilyen - igaz, hogy az akkori időket a hiánygazdaság határozta meg. Hogy is nézett ki akkoriban a zenefogyasztás? Volt ugye a rádió, azaz dalok, ha úgy tetszik playlistek, igaz, nem volt mindegy, ki állította össze ezeket. Ha egy dal nagy siker lett, akkor kiadták kislemezen egy másikkal együtt. És akkoriban nem a diszkóban, hanem élőzenei rendezvényeken (bálokon) hallgathattuk meg az ismert és kevésbé ismert számokat.

Kislemezek - Forrás: Primate.hu

Kétségtelen, hogy az albumformátum a zenefogyasztás csúcsa, mint ahogy az irodalomban is a nagyobb ívű alkotások, azaz a regények határozzák meg az író értékét, mint ahogy egy költő életében egy verseskötet jelenti a nagy állomást. Egy zenekar, vagy szólista életében egy album nem csak azért fontos állomás, mert összegzi az elmúlt időszak (többnyire egy év) munkáját, fejlődését, visszafejlődését, változásait, hanem azért is, mert sajátos pluszt képes nyújtani azáltal, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dalok, manapság divatos kifejezéssel élve hogyan jut el a koncepció A-ból B-be.

Az a baj, hogy maguk a zenészek is beletörődtek ebbe a folyamatba, ez derül ki legalábbis egy csomó interjúból, függetlenül attól, hogy a muzsikus a könnyűzene melyik szcénájában tevékenykedik. Pedig rajtuk múlik minden, ha ők nem készítenek albumokat, akkor a fogyasztó nem is fog albumokat hallgatni.

Ugyanis a jelenlegi technikai lehetőségek is módot adnak erre, sőt az összes streaming szolgáltató lehetővé teszi azt, hogy album formátumban hallgassuk végig a produkciót. De aki a hagyományos online vásárlást preferálja is megteheti, hogy megveszi a teljes albumot (például iTunes).

Nem csak én vagyok az, hanem számos idősebb és fiatalabb fogyasztó, akik nem elégednek meg egy adott dal lejátszási listába rendezésével, hanem arra kíváncsiak, az adott előadó mit gondol a világról és ezt csakis úgy tudhatjuk meg, ha egyszerre nyolc-tíz vagy akár több dalt hallgatunk meg. Gondoljunk csak bele, mennyivel szegényebbek lennénk, ha például a The Wall (Pink Floyd), a Tommy (Who), illetve itthon a Loksi (LGT) vagy a Vadászat (HBB) nem album formában jelenik meg, hanem számonként. Igen, persze, most azt mondod, hogy a hallgatók 95 százaléka ebben a formában ismeri például a Pink Floyd-album két-három legismertebb számát, bár szerintem azokat sem játszotta legalább 20 éve egyetlen magyar rádió sem.

Szerencsére azonban egyelőre inkább csak szóban keseregnek a zenészek, az albumok azért megszületnek, ha nem is fizikai formátumban, bár örvendetes trend a vinyl már említett reneszánsza. Aki azonban nem elégszik meg az egy kattintásra elé rakott tartalommal, az három kattintással meg tudja hallgatni kedvence legújabb produktumát. Remélhetőleg egyre többen leszünk ilyenek és akkor talán újra ciki lesz rádiós dalpremierekkel és dalbemutató sajtótájékoztatókkal fárasztani a közvéleményt.