Amikor valaki arról kérdez, hogy mi inspirált arra, hogy megpróbálkozzam az újságírással, többnyire elsősorban a korai Magyar Narancs, az Élet és Irodalom, a rendszerváltás előtti Magyar Nemzet, a rendszerváltás utáni Magyar Hírlap neve hangzik el.

Pedig volt még egy különleges folyóirat, amit nem újságírók készítettek, nem kiadók gondoztak és nem nyomdában készült, mégis sokan olvasták. Ez volt a Beszélő, mely megtanított arra, hogy írni csak úgy érdemes, hogy mondandónkat nem rejtjük kódolt üzenetek mögé, hanem mindent úgy írunk le, ahogy van. Ezt annyira magamévá tettem, hogy csak 1994-től 2013-ig űztem ezt a szakmát, egészen addig, mígnem azon kaptam magam, hogy már a saját főnökeimet is át kell vernem néhány sorok közé rejtett tuti igazsággal.

 A Beszélő ezekben a napokban ünnepli fennállása 40 éves évfordulóját. Az akkori szóhasználattal élve szamizdatnak hívták (ami oroszul magánkiadás jelent, utalva rá, hogy lényegében engedély nélküli dologról van szó), ami nehezen értelmezhető mai értelemben, bár ha nem lenne internet, lehet, hogy lenne szamizdat újra. 

 Én sajnos viszonylag későn találkoztam vele először, hiszen az első szám megjelenésének idején még középiskolás voltam, s ebbe a vidéki közegbe az Élet és Irodalom sem nagyon jutott el. Később a fővárosban szembejött velem ugyan, de akkoriban még a magyar és a világirodalom remek- és kevésbé remek műveivel voltam elfoglalva és hidegen hagyott, hogy Áder Losonczi Pálnak hívják az elnöki tanács elnökét és Lázár Györgynek a minisztertanács elnökét.

 Igaz, volt a postás munkásszállón 1983 körül egy Moszkvában végzett srác, akinél feltűntek a Népszabadságba csomagolt szamizdatok, köztük a Beszélő is, és büszkén mondta el, hogy a Rajk-butikban vásárolta magától a Rajk Lacitól, de amikor azt mondta, hogy ott lemezeket nem lehet kapni, nem érdekelt a dolog. Aztán engem is elkapott a rendszerváltás szele, már Orosházán és elkezdtem falni ezeket a kiadványokat is, sőt terjesztettem is. Solt Ottilia telefonszáma volt meg, felvettem vele a kapcsolatot, ő elküldte postán a kért 10 darab Beszélőt én pedig piros csekken elküldtem a darabjáért járó 100 forintot, ami komoly összeg volt ekkoriban. Ottilia azt mondta, tegyem rá a saját jutalékomat, de természetesen nem tettem, örültem, hogy terjeszthetem az igét. Ki tudja, őrzi-e ezt a beszélgetést valamilyen dokumentum a történeti levéltárban, bár nem hinném, hiszen azon a vonalon jóval veretesebb beszélgetések hangozhattak el.

 A Beszélő a rendszerváltás után a legális szférába került, természetesen már nem volt annyira izgalmas, hiszen már bárki leírhatott bármit, sőt átestünk a ló túlsó oldalára, a piac elkezdte díjazni a nagyotmondást és az igénytelenséget, így szeretett szakmánk elindult ezirányba, a Beszélő által ideálisnak gondolt demokráciából pedig az lett, ami…

Ebben természetesen az akkori Beszélő-alkotók felelőssége is tetten érhető, legalábbis azoké, akik politikai pályára léptek és meghoztak néhány helytelen döntést, ami a Szabad Demokraták Szövetsége nevű párt dicstelen végéhez vezetett. Azonban érdemeik elévülhetetlenek, a negyven éves évforduló kapcsán fontos ezt hangsúlyozni és különösen szégyen, hogy manapság az ő neveiket a hivatalos emlékezetpolitika negatív értelemben említi, míg az ő cenzoraik és üldözőik közül nem egy kényelmes kormányzati és egyéb hatalmi pozíciót tölt be.

Megérdemlik, hogy a legfontosabbak neveit felsoroljam: Demszky Gábor, Kis János, Kőszeg Ferenc, Petri György, Nagy Bálint, Haraszti Miklós, Eörsi János, Magyar Bálint, Solt Ottilia, Havas Gábor és Iványi Gábor, Orosz István és sokan mások.