Karcsi bácsi, a nótafa
Nem haladok túl gyorsan a Nyilvántartottak című Szőnyei-könyvvel, napi 10-30 oldalra jut idő, de talán nem is baj: úgy vagyok vele, mint valami jó itókával vagy különleges finomsággal, szépen, lassan, minden cseppjét kiélvezni. Két kedvenc témám egyesül benne, ugyebár a magyar beat-pop-rockzene története és ugyenezen korszak históriája, különös tekintettel a rendszer láthatatlan, a mai napig, s talán örökre kibogozhatatlan szövevényeivel.
Nem akarok én most részletesen belemenni, annál is inkább, mert tervezek írni egy nagyobb lélegzetű recenziót róla, azonban nem tudom eldönteni, hogy ezek a titkosszolgálati emberek rohadékok voltak inkább vagy idióták. Szőnyei egy interjúban elmondta, hogy leginkább egy békéscsabai bácsi története döbbentette meg, bizonyos Szénási (Baukó) Károlyé, aki egy Horthy-hadseregben szocializálódott tiszthelyettes volt, majd nyugdíj után szenvedélyének, a magyar nótának élt. Szegény öregurat a hetvenes évek második felében egy hazafias tartalm magánlevele miatt elkezdték figyelni és a nép ellenségét látták benne, amiért ilyen dekadens, sirvavigadós, ráadásul "nacionalista" muzsikával foglalkozik, kottákat gyűjt, beadványokat fogalmaz különböző rádiós vezetők részére, mi több, nem átall illegális nótaesteket szervezni. A bácsit szerencsére nem nagyon hurcolták meg, "megúszta" figyelmeztetéssel - ám történetünkben nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyáltalán ez ügy lehetett és a nagyon okos békéscsabai III/III-asok - lehet, hogy a mai napig ott pöffeszkedik közülük egy-kettő a Bartók Béla utcán - számára ez volt a veszélyforrás. Sőt: két spicli is a nyakára járt szegénynek.
Nem tudom, él-e még a jó öreg (megérne egy interjút :)), és tudja-e egyáltalán, hogy közvetlen ismerősei közül ketten faggatták a magyar nótákról, hogy aztán jelentéseket írjanak tartótisztjeiknek. És vajon a spiclik most hogy érzik magukat, nagy valószínűséggel ő is itt pöffeszkednek a környezetünkben és eszükben sincs szégyenkezni.
Szólj hozzá
Nem akarok én most részletesen belemenni, annál is inkább, mert tervezek írni egy nagyobb lélegzetű recenziót róla, azonban nem tudom eldönteni, hogy ezek a titkosszolgálati emberek rohadékok voltak inkább vagy idióták. Szőnyei egy interjúban elmondta, hogy leginkább egy békéscsabai bácsi története döbbentette meg, bizonyos Szénási (Baukó) Károlyé, aki egy Horthy-hadseregben szocializálódott tiszthelyettes volt, majd nyugdíj után szenvedélyének, a magyar nótának élt. Szegény öregurat a hetvenes évek második felében egy hazafias tartalm magánlevele miatt elkezdték figyelni és a nép ellenségét látták benne, amiért ilyen dekadens, sirvavigadós, ráadásul "nacionalista" muzsikával foglalkozik, kottákat gyűjt, beadványokat fogalmaz különböző rádiós vezetők részére, mi több, nem átall illegális nótaesteket szervezni. A bácsit szerencsére nem nagyon hurcolták meg, "megúszta" figyelmeztetéssel - ám történetünkben nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyáltalán ez ügy lehetett és a nagyon okos békéscsabai III/III-asok - lehet, hogy a mai napig ott pöffeszkedik közülük egy-kettő a Bartók Béla utcán - számára ez volt a veszélyforrás. Sőt: két spicli is a nyakára járt szegénynek.
Nem tudom, él-e még a jó öreg (megérne egy interjút :)), és tudja-e egyáltalán, hogy közvetlen ismerősei közül ketten faggatták a magyar nótákról, hogy aztán jelentéseket írjanak tartótisztjeiknek. És vajon a spiclik most hogy érzik magukat, nagy valószínűséggel ő is itt pöffeszkednek a környezetünkben és eszükben sincs szégyenkezni.
