Még nagyobb felbontás itt

Bár már jócskán vége a nyárnak, így a fesztiválszezonnak is (kb. egy órával ezelőtt kísértük át Hédit első iskolanapjára), de ezt az áthúzódó kontentet mégsem hagyhatom a fiókban.

A késés oka, hogy pont a szabadságunk alatt került hozzám ez a régi, egész pontosan 1995. augusztus 30-ai riport (köszönet Buzai Csabinak, minden archívumok urának), aztán szépen lassan el is felejtkeztem róla, mígnem Erika tegnap este figyelmeztetett, hogy első közös szigetelésünk lenyomata bizony még nem került ki sehová.

Ez a kissé modoros leírás arról szól, hogyan csodálkozik rá a harmincas évei elején járó hírlapíró az akkor még csak csírájában kibontakozó szórakoztatóipari nagyüzemre. Fesztiválon természetesen korábban is jártam már, például ugyanott a Fekete bárányon, illetve egy évvel később az egynapos rockbulin, korábban pedig Dorogon, illetve az 1983-as miskolci rockfesztiválon és persze jónéhány EFOTT-on.

Amire igazán rácsodálkoztam, és át is jön a szövegen, az a VIP-fíling volt, hiszen egy sima sajtóakkreditációval (a Békés Megyei Napot képviseltem alapvetően) egész komoly kiváltságokat lehetett élvezni: nincs sorbanállás és motozás, van viszont külön vécé, külön zuhany, sőt külön büfé is. Az igazat megvallva azóta sem voltam szimpla vendég egy fesztiválon sem, vagy sajtósként, vagy dolgozóként élveztem vagy éppen szenvedtem el a kiváltságokat, sőt a Hegyalján, a BalaTONE-on, illetve a Wanteden még pénzt is kerestem - cserében nem mindig tudtam megnézni, akit akartam vagy nem akkor lazíthattam, amikor kedvem volt (jajj, de szépen fogalmaztam meg a berúgást).

Ez a riport már otthon készült, összefoglalva akkori benyomásaimat a rendelkezésre álló nem túl nagy felületen. A Békés Megyei Nap ifjúsági szubkultúrák iránt érdeklődő olvasói sem maradtak infók nélkül, ők napi beszámolókat kaptak, a web 2.0-n és a közösségi médián szocializálódott olvasók el sem hiszik, milyen fapados módszerekkel: reggelente kávé és pezsgőtabletta mellett tollal megírtam a tudósítást, majd beálltam a sorba a csónakházban elérhető nyilvános telefonhoz (ha éppen az ugyanitt működő sajtóosztály vonalai nem voltak szabadok). Végigálltam a sort, majd felhívtam Marika nénit, a gépírónőt, aki visszahívott, én pedig lediktáltam az aktuális napi szöveget, amibe igyekeztem gonzós elemeket is belevinni - ez azzal járt, hogy a mögöttem állók jókat kuncogtak vagy éppen szörnyűlködtek egy-egy viccesebb vagy annak vélt fordulatnál.

Nem ez újságírói pályám csúcsa, sőt sok szempontból bénán írtam meg ezt a riportot, arra azonban büszke vagyok, hogy a köztársaság-párhuzamot már húsz éve használtam (egész más megfontolásból), amit a Sziget-kommunikáció néhány éve vett elő.

Remélem, a következő szezonban eljutok valami jó fesztiválra, de szigorúan vendégként: belépőt akarok fizetni, sorban állni, a backstage-ekbe szekusok miatt nem bejutni, de azt nézni, amit akarok és akkor "lazítani", amikor jólesik.