Juhász Ferenc honvédelmi miniszter biztonsági okokból nem utazik Irakba - olvastam vagy hallottam valahol, s az események rá is igazoltak, mert nem sokkal később arról értesültem, hogy este felrobbantottak egy szállodát Bagdadban Én most nem mennék bele, hogy egy honvédelmi miniszter ugyanúgy elöljáró (elöl járó, éééértitek :-)), mint bármely parancsnok, valószínűleg megerősítés lett volna annak a háromszáz katonának, ha meglátogatja őket, mint ahogy eredetileg tervezte. És a demagógiát azza sem fokoznám, hogy jobb és biztonságosabb most neki a több száz millás villájában Budán.

Egyébként elsiklottam egy egész kerek évforduló mellett a napokban, ha már katonáskodunk: február 28-án volt húsz éve, hogy kényszersorozottként bevittek katonának. Igaz, nekem a könnyebb és normálisabb határőrség jutott, mindenesetre életem legsötétebb másfél éve volt az az időszak. Pedig elvileg még hálás is lehetek, hiszen ott tanultam meg tíz ujjal gépelni, aminek nagy hasznát látom azóta is nap mint nap - például most is hamarabb le tudok feküdni, mint ha két ujjal pötyögtetném be a billentyűket. A 18 hónap legnagyobb részét Ferihegyen töltöttem, mint géptávírász, majd az utolsó néhány hónapban őrszolgálatba került az egész bandánk, merthogy megszűnt a telex, helyette a komputerek jelentek meg a határőrségnél is. Egyik parancsnokom egyébként az a Bakondi György volt, akkor még fiatal őrnagyként, akit nemrég váltottak le a katasztrófavédelem éléről - nem mondom, hogy szomorú lettem miatta. Leszerelésem után sem hangoztattam, hogy milyen fontos egy férfi életében a katonásdi, a haza szempontjából sem látom értelmét, hogy idétlen fiatalemberek veszélyeztessék a harckészültséget. Úgyhogy én a Szadesz kezdeményezését is aláírtam annak idején, azzal a kiegészítéssel, hogy előtte egy-két évvel, kormányzó pártként többet is tehettek volna a kényszersorozás eltörléséért.