Pénteken temették el Bónus István költőt, aki egy rendkívül jó ember volt és különc figurája a helyi kulturális és közéletnek. Nekrológot készülök írni róla a Délkeletnek, anyaggyűjtés közben az archívumban találtam az alábbi cikket, amit 1998-ban írtam, október 23-a előtt nem sokkal a Békés Megyei Nap ünnepi lapszámába.

Aki verssel köszöntötte a forradalmat

"A hamu alól fellobban a láng / És csodálattal nézi a világ / Feltámadt a maroknyi magyar / S most nem pártos, most mind egyet akar: / Idegennek nem hajtani fejet / Kisöpörni a szovjet szemetet" - így kezdődik az a vers, melyet egy vékony fiatalember szavalt el 1956 október 26-án az orosházi főtéren, több ezres közönség előtt. Ekkorra érte el a várost a forradalmi mámor, nem csoda, hogy a tömeg himnuszként itta magába a néhány órával korábban papírra vetett gondolatokat. Az Ünnepi beszéd című vers költője ugyanaz a fiatalember volt, aki előadta: Bónus István. A férfi e gondolataiért két hónapos kistarcsai internálással, illetve évtizedes mellőzöttséggel fizetett.

Az orosházi forradalmi események szerencsére vér nélkül lezajlottak, a város forradalmi bizottsága nem állt ellen a szovjet túlerőnek. A vezető személyiségek közül sokakat bebörtönöztek, a többieknek büntetlenséget ígért a Kádár-rezsim. Ám a hatalom 1957 elején pánikba esett, hiszen Demoklész kardjaként ott lebegett felettük a mozaikszó: MÚK, azaz márciusban újra kezdjük. Február végén a pufajkások végiglátogatták a forradalom még szabadlábon lévő szereplőit, felvették adataikat majd néhány nap múlva többségüket Kistarcsára internálták.
Így járt az Ünnepi beszéd szerzője is. Egy napon fegyveresek kopogtattak tanyájuk ajtaján és lefoglalták kéziratait, köztük az októberben elhangzott költeményt is. Rövid kihallgatás után hazaengedték, ám egy hét múlva mégis teherautóra zsuppolták és sokadmagával a Pest megyei faluba száműzték. Összesen két hónapig tartott a kistarcsai rémálom, ahol számos testi és lelki megaláztatást kellett elviselniük az ország minden részéből odakényszeríett potenciális "újrakezdőknek": ütlegelés, embertelen körülmények, éheztetés, járványveszély leselkedett rájuk nap mint nap. Élelmük többnyire valamilyen ehetetlen főzelék és napi harminc deka kenyér volt, legalábbis az első időkben. Ahogy Bónus István negyvenegy év távolából felidézi, hamar rájöttek ennek okára: azt akarták fogva tartóik, hogy minél inkább legyengüljenek, nehogy a közelgő nemzeti ünnepen eszükbe jusson a lázadás. Aztán ahogy enyhült a feszültség az országban, úgy javultak a kistarcsai viszonyok is, persze csak apró fokozatokban: április negyedikén, fogvatartóik ünnepén már pogácsa is járt, s ugyanebben a hónapban a Legfőbb Ügyészség embere látogatta meg őket, panaszaik után érdeklődve. Mivel mélyen hallgattak, lehetőséget kaptak: írásban adják be szabadulási kérvényeiket. A szabadulásra még heteket kellett várni: pontosan március 7-ei elhurcolásuk után két hónappal szabadultak ki. De a hatalom még ekkor is morbid tréfát űzött velük: úgy kísérték őket a borbély elé, mintha a kivégzés előtti utolsó borotválkozás várna rájuk.
Szabadulása után jött a neheze: munkát nem kapott, a család egyetlen tehenéből éltek hármasban. Végezetül könyvtárosi állást kapott Rákóczitelepen, de még nagyon sokáig az orra alá dörgölték, hogy "ellenforradalmár". Bónus Pista bácsi - ahogy Orosházán mindenki szólítja - kedvét persze nem sikerült elvenni a versírástól: továbbra is papírra vetette azt, ami igazán foglalkoztatta. Több verseskötete jelent meg, helyi és országos lapok közölték alkotásait, riportjait, a Kistarcsai emlék - mely 1956-57-es élményeit foglalja össze - füzet alakban vált közkinccsé 1991-ben. Ezzel a munkájával egyébként rangos díjat nyert az Oral History kutatóintézet egyik pályázatán.
Az idős férfi a rendszerváltás után sem kíván a több évtizedes szenvedésből erényt kovácsolni: nem lépett be egyik ötvenhatos szervezetbe sem, mert - mint mondja - a nemzeti egységben hisz, nem a széthúzásban. Mindezek miatt a politizálás is idegen számára. Sokkal nagyobb örömet jelent neki a tanyai lét: itt, az úgynevezett Bónumban éldegél egyedül, pontosabban háziállataival, melyeket igazi társnak tekint. Különösen a kutyákat kedveli: korábban magánmenhelyet működtetett a városi sintértelep átadásáig, de még most is megszakad a szíve, ha rágondol: 14 nap után kivégzik a befogott ártatlan négylábúakat. Napjai tehát tartalmasan telnek: reggelente kismotorján beviszi a tejet a városba, meglátogat néhány barátot, a piacon ismerőseivel beszélget - van belőlük jó néhány -, majd hazaviszi az újságokat, olvasgat, tesz-vesz a ház körül s ha ideje engedi, előkerül a fehér papír is.