Sem 1949-ben, amikor az orosházi könyvtárt alapították, sem 1989 nyarán, amikor Nagy Imre újratemetésére készültek látszott valószerűnek, hogy valaki úgy vegyen részt egy közösségi eseményen, hogy 1300 kilométerrel odébb hűsöl a Fekete erdőben egy kellemes hőmérsékletű szobában. Igaz, húsz-huszonöt évvel ezelőtt, amikor az internet elkezdett lakossági jószággá válni, nem látszott valószerűnek, hogy lesznek még könyvtárak és lám, mégis vannak.

Ez utóbbit ünnepelték szerdán Orosházán, mármint azt, hogy a Justh Zsigmond könyvtár 70 éves, tették ezt egy nagyszabású olvasómaratonnal. Amikor a téma elém jött, félig poénból odakommenteltem, hogy ha lehet szkájpolva, én is becsatlakoznék. Buzai Csaba, a könyvtár igazgatója gyorsan reagált és némi egyeztetés után este hat után meg is történt a csatlakozásom.

Igazából nem sokat gondolkodtam, mit olvassak, hiszen gyorsan egy másik évfordulóra gondoltam, a 30 éves rendszerváltásra, amelynek a könyvtár (még a Dózsa György utcán) lényegében a bázisa volt helyben, s amit egyébként jó lenne, ha gyorsan feldolgozna valaki, mielőtt a jóval később érkezett nímandok végképp kisajátítják a helyi emlékezetpolitikát.

Ezért vettem elő a polcről Vágvölgyi B. András naplószerűen megírt tényregényét, az 1989-et, mely napról napra számol be a nevezetes év eseményeiről a szerző szemüvegén át. Meg hát bizonyos érzelmi kötődés is közrejátszott: a Vágvölgyi és csapata által gründolt korabeli Magyar Narancs nekem mind közéleti, mind kulturális értelemben iránytű volt a rendszerváltás idején, nem beszélve róla, hogy a tőlük ellesett és több-kevesebb sikerrel utánzott new journalism erősen motivált, hogy írni kezdjek, s amikor lehetőség adódott, megélhetési firkász legyek (s az ehhez való hűség volt talán az, hogy amikor már borult a hitelesség, ki tudjak maradni belőle).

Na szóval mint a képen látható, ugyanazon a széken foglaltam helyet, egész pontosan egy laptop kijelzőjén mutattam be egykori városom ott lévő lakóinak, hogy mennyit őszültem és mennyi kilót szedtem fel, de talán a felolvasásom is hagyott néhány perces nyomot, egyébként egy érdekes részt idéztem öt percben: amikor a szerzőt felhívja Király Béla maga és felkéri, hogy szerepeljen a róla szóló NBC-portréflimben.

Visszatérve a bevezetőben jelzett dilemmára: nagyon jó, hogy vannak még könyvtárak és úgy tűnik, hosszú távon is fennmaradnak, a könyvtárosok ugyanis idejekorán felismerték a bölcs mondásban rejlő igazságot: ha egy forradalmat nem tudsz legyőzni, állj az élére (próbáltam megkeresni a forrást, egyesek Churchillnek, mások deGoulle-nak tulajdonítják). Azaz előbújtak a könyvkupacok és sötét polcok rejtekéből és közösségi hellyé varázsolták a bibliotékát, mint ez történt szerencsére Orosházán is.

Fotók: Buzai Csaba, még több fotó itt