A külföldön élés egyik legnehezebb része az, amikor az ember gyermeke nem tanul magyar történelmet és ennek felelőssége a családra hárul. Csakhogy Szent István, Hunyadi János és Mátyás, Kossuth Lajos és Széchenyi nem Marvel-szuperhősök, illetve karakterek a Star Wars-galaxisből vagy a The Last of Us-játékból, így lepattan róluk az olvasható, megtekinthető forrás, sajnos a tiniknek már az Egri csillagok sem elég érdekes. Ez persze nem siránkozás a "régen minden jobb volt" jegyében, hanem tény. Ja igen, mesélhetnék is a lányomnak a magyar történelemről, de ez ugyebár viccnek is rossz, a tinédzsereket az imént felsoroltak érdeklik, meg a koreai popsztárok, mellesleg én is később lettem lelkes híve az oral history-nak, azaz az idős emberek beszámolóinak például az 1956-os forradalomról, a Rákosi és a Kádár időkről, illetve ha szerencsém volt, akár a második világháborúról is, előtte sokkal jobban izgatott Nagy Feró vagy Schuster Lóri, később Menyhárt Jenő és Müller Péter Sziámi munkássága.

Szóval a nyaralás tervezésekor kapóra jött, hogy Hédi megemlítette, hogy szívesen elmenne Erdélybe. Ennek oka, hogy egyre több olyan magyarral találkozik, akik nem Magyarországról származnak, hanem a szomszédos országokból, például Ukrajnából, Szerbiából és természetesen Romániából, ám mi azt úgy mondjuk, hogy Kárpátalja, Vajdaság és Erdély vagy Partium. 

Bízva a késő nyári kedvező COVID-helyzetben idejekorán lefoglaltuk a szállást, miurán a választásunk Kolozsvárra esett, mely lényegében a kulturális központja az erdélyi magyarságnak. Mivel ha kelet felé tartunk, még hosszabb a két otthonunk közti távolság, így úgy oldottuk meg, hogy ne kelljen egyhuzamban kétezer kilométert vezetni, hogy a kéthetes otthoni létet szakítottuk meg négy napra és úgy utaztunk el Kolozsvárra.

Három éjszaka, négy nap nem sok mindenre elég, de azért igyekeztünk kihasználni, persze nem az eszelős, mindent gyorsan letudni akaró turista módjára, hanem szép kényelmesen, ráadásul úgy, hogy minden igény valamilyen szinten kielégüljön: anya kultúrturista attitűdje, a gyermek plázás-shoppingos-popkultúrás világa és persze az én egyre kiteljesedő túrás-természetközeli élménykeresésem. Mindezeket természetesen szintetizálva, azaz úgy hogy mindhármunk számára élményt jelentsen az adott programpont.

Kattints a képre a galériához: 15 fotó

 Ennek jegyében tehát jártunk a tordai sóbányában, csináltunk egy kb. hét kilométeres túrát a tordai hasadékban, megnéztük a házsongárdi temetőt, illetve volt plázázás két kolozsvári bevásárlóközpontban is, illetve megnéztük a város főterét, különös tekintettel a legfőbb nevezetességre, a főtéri Mátyás-szoborra. Sajnos az időjárás - egy hatalmas eső - nem tette lehetővé, hogy az utolsó, délutáni program kiteljesedjen, mert egy kellemes teraszos ebéd során elmosott bennünket az eső, szerencsére az étterem belső terében el tudtuk fogyasztani a nagyon kellemes csorbalevest és a spagettit, ami igaz, hogy olasz kaja, de csak ezt ismertem fel a kizárólag román nyelvű étlapról és szívesebben ettem ezt, mint a Németországban unásig szembejövő schnitzelt. Természetesen a mich (mics?) se maradt ki, ezt a tordai sóbánya gyorsbüféjében ettem, de ez nem vont le az élvezeti értékéből.

 Nem is szaporítom a szót, remélem, a fotóim magukért beszélnek a személyes (fél)nyaralási élményekről. Azt gondolom, a fő cél is teljesült, hiszen a trianoni témát sikerült emberközelien körbejárnunk, amin azt értem, hogy nem volt szükség kiselőadásokra és más unalmas prezentációkra, hanem elég volt a felmerülő kérdéseket megválaszolni, persze nem mélymagyarul, hanem teljesen reálisan, nem feledkezve meg eleink hatalmas hibáiról, mely ennek a csodálatos városnak és természetesen Erdély és Partium további részének elvesztéséhez vezetett. Kerülve a lesajnálást és persze a román néppel szembeni felesleges hangulatkeltést (emellesleg vannak román barátai neki is, nekünk is), annál is inkább, mivel összességében látszik, hogy itt legalább komolyan gondolják az EU-tagságot, hiszen hatalmas fejlődés tapasztalható.

 Na jó, a közlekedési kultúrán még csiszolni kell, mert a sebességhatárok betartása és a defenzív vezetés nem jellemző sem a nagyvárosi, sem az országúti forgalomban, de tegyük hozzá, ez Budapestre is igaz. Remélhetőleg néhány év múlva már e tekintetben is ámulunk és bámulunk, mint a Julius Mall bevásárlóközpontban.

 A történelmi leckén felbuzdulva úgy döntöttünk, hogy jövőre folytatjuk a környező országok magyarlakta területeinek újrafelfedezését, akár az EU-n kívülre is és megtekintjük a kevésbé szerencsés Kárpátalja vagy Vajdaság egy-egy szép városát és tájegységét.