Az utóbbi időben a morálfilozofálgatás miatt teljesen elmaradt a kutyás vonal, holott törpe schnauzerünk tegnap töltötte be az öthónapos kort. Mit ne mondjak: alakulunk, alakulunk, azonban nem vagyok teljesen elégedett. Hihetetlenül gyorsan, egy-két nap alatt megtanulta, hogy nincs értelme nyavolyognia, ha egyedül hagyom itthon, viszont a legtökéletesebbnek tűnő óvintézkedések ellenére is okoz károkat, a legújabb például a tapétatépkedés. Egy ősi, kissé aljas kutyás módszert vetettem be – lenn hallottam egy uszkáros nőtől -, erős paprikával kentem be a Bonnie által preferált felületet. Nos, a módszer hatékonynak tűnik, ugyanis az elmúlt néhány napban nem történt rombolás.

 Most még különösebb tanításnak értelmét nem látom, legfeljebb játékosan, merthogy még nagyon fiatal, viszont egy hónap múlva kutyaiskola, szigorúan. Egyrészt azért, mert ez a fajta igényli, hogy feladatokat kapjon, másrészt pedig túl autonóm, így nekem is meg kell tanulnom azokat a módszereket, amivel kordában tarthatom. Azt mondják ugyanis, hogy a kutyaiskolában nem a kutya, hanem a gazda tanul. Sokszor sajnálom szegényt, viszont a saját érdekében mindig pórázon sétáltatom, ugyanis továbbra is rendkívül szökős, ez a környék viszont ezernyi veszélyt hordoz magában, száguldó autók és motorok formájában. E területen is a kutyaiskolában, illetve az idő jótékony hatásában bízok, egy-két éves korában talán megjön az esze és nem rohan el világba. Egyetlen hely van, ahol nyugodt szívvel el merem engedni, sőt meg is tudom futtatni, ez a Szentesi úton lévő szabadidőpark, a Kristály-tó környéke, ahol eszébe sem jut elcsámborogni, sőt hatalmas bringás üldözéseket játszunk. Csak sajnos ritkán jutunk ki, pedig ki kéne használni a jó időt, illetve azt, ami még a vénasszonyok nyarából hátra van.