Három-négy, talán öt év után ismét olvasni kezdtem. Ez így hülyén hangzik, természetesen fontos és nem fontos információkkal nap mint nap teletömöm az agyam, újságokból és a netről, sőt adott esetben szakkönyvek is a kezembe akadnak, még ritkábban irodalom is, viszont ez utóbbi nagyon esetlegesen. A helyzeten változtatnom kell, döntöttem el a napokban és szisztematikusan olvasok lefekvés előtt. Ennek az az ára, hogy hamarabb leszakadok a gépről, viszont a jótékony hatások már megmutatkoznak, vagy legalábbis elhitetem magammal, hogy kiegyensúlyozottabb vagyok.

Elég nagy könyvkupac várja, hogy elolvassam, én ehelyett egy már olvasott kötetet kezdtem újra: Márquez Száz év magányát. Nem véletlenül: magam sem értem, miért írtam be ezt hirtelen, amikor a Virtuális riporter interjút csinált velem, hiszen először jó régen, 1990 körül olvastam ezt a könyvet, valamiért nagyon megragadott, de nem tudtam megmondani, miért, hát most újraolvasom, aztán lehet, hogy az itthon fellelhető Márquez-köteteket: Mocandóban hull az eső, Szerelemről és más démonokról, Szerelem kolera idején stb., hogy aztán felkészülten vághassak bele a közelmúltban megjelent önéletrajzba, amit persze még meg sem vettem. Igaza van Esterházy-nak, amikor azt mondja, hogy bizonyos alapműveket az életben többször végig kell olvasni, ő Ottlik Géza Iskola a határon című regényével van így, lehet, hogy nekem a jó öreg kolumbiai mester a fejlődésem (öregedésem, ne adj Isten bölcsülésem) mércéje?