Naponta olvasgatom az E-média blogot, melynek a kitűnő onlinemédia-szakember, Pécsi Ferenc a gazdája . (Rám tehát nem vonatkozik egy múltkori kritikája, hogy az újságírás jeles képviselői nemigen  olvasgatják az egyébként rendkívül aktuális és lényeglátó szakmai hírblogot.) Az egyik mai bejegyzés különösen érdekes, már csak érintettségem okán is. Megjegyzem: külsősként, vagy divatos szóval alvállalkozóként speciális a helyzetem, van, ahol tudják, hogy van ez a privát lapocska, van, ahol nem, sőt azt sem tudják, mi az. Ahol tudják, ott sem volt még gond. Természetesen az egész szituáció felvet egy csomó kérdést - az elmúlt hónapokban ezekre vissza-vissza is tértem -, például a titoktartás és egyéb problémákat. De továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem mondok el többet, mint egy 8-10 fős kocsmaasztálnál, ahol a barátaim ülnek, illetve azoknak a barátai. Egyrészt nem mondok el cégügyeket, amik nem rájuk tartoznak, s amik nagy valószínűséggel nem is érdeklik őket - esetleg a szomszéd asztalnál ülő konkurenst vagy rosszakarót, aki szintén hall(hat)ja a beszélgetést. És persze kerülöm az intimpistás részleteket is, annál is inkább, mert természetesen tekintettel kell lennem a családomra, a barátaimra, a munkatársaimra, a szomszédaimra és szerintem ezen azoknak is érdemes elgondolkodniuk, akik álnéven vezetik online naplóikat.

Amikor az újságírók naplóírásba kezdenek…
Steve Outing, a Poynter Institute főmunkatársa arra volt kíváncsi, mit szólnak a lapoknál, ha kiderül, hogy főállású munkatársaik szabadidejükben webnaplót vezetnek.
(A cikk eredetileg az előfizetős Editor & Publisher-ben jelent meg, de az „Internet Changes Everything blog” jóvoltából közkinccsé  vált.
A spektrum széles, a New York Times még a családi napló írását sem engedélyezi, egyes kisebb lapok viszont megelégszenek azzal, ha kollégáik szabadidős tevékenységükben nem anyázzák munkahelyüket.
A szabályok a legtöbb helyen hallgatólagosak, legfeljebb szóbeliek. Amerikában sok újságíró olvas blogokat, érthető, hogy megirigyelték a blogvilág szabadságát. Ráadásul igényük van arra, hogy a napi robot után valahol kimondják azt, ami beléjük szorult.  A tiltás tehát hosszú távon biztosan nem járható út. Az objektivitásra törekvő lapok viszont attól tartanak, hogy a munkaidőn kívüli „magánblobgan”  erősebben artikulált, személyesebb hangot megütő munkatársak véleménye az olvasó fejében nem válik el a lap által képviselt „irányvonaltól”.
A megoldás hosszabb távon nyilván olyan etikai szabályzat kialakítása lesz, amihez mindenki tartja magát. (A Poynter Institute már el is kezdett valamit.)
Egyébként – a látszat ellenére – nálunk is vannak blogger-újságírók. Jellemző módon azonban ők is a személyes blog (én-blog) műfajában jeleskednek. A hazai lapok tehát még maradt ideje az etikai kódex kidolgozására. De mennyi?