Az eső miatt nem mentünk ki a kutyaiskolába, Erika a nagymamájánál, én pedig itthon ülök a gép előtt, Deep Purple-t hallgatok és cikkeket írok, egy férfi, több eset munkacímmel.  Ezen azt értem, hogy a békéscsabai főposta vezetője a postás világnap alkalmából az Év postavezetője lett a cégen belül, amit a Postás újságnak írok meg tegnapi beszélgetésünk alapján, de megbeszéltem a délkeletes főszerkesztőmmel, hogy oda is kell valami róla, merthogy ez mégiscsak nagy dolog (tényleg az, ráadásul hamarosan átadják az új főpostát, többszázmilliós beruházás, tehát még aktuális is lehet). Ja, és persze a rádióban is lemegy az interjú, úgyhogy a munkacím érthető. De lehetne az is: egy rókáról...

A Deep Purple pedig nagyon érdekes déja vu következménye. A napokban vásárlás közben messziről láttam egy lányt - aki már minimum negyvenegy éves asszony -, eggyel járt fölöttem a sarkadi gimiben, persze nem erőltettem a nagy találkozást, mert elég sokat változtam 17-18 éves koromhoz képest, ha elsőre nem ugrik be valakinek az arcom, akkor nem szoktam erőltetni. Volt neki egy barátja, aki talán később a férje lett, s ez a fiú (azóta minimum negyvenegy éves férfi) őrült nagy Purple-rajongó volt, igazi fan. Attól a pillanattól nekem a  Child in time, a Women from Tokyo és persze a Smoke on the Water jár az agyamban, ezért úgy döntöttem, kielégítem ezt a követelőző hangot. Egyébként a Purple nekem is nagy kedvencem volt rockos időszakomban, bár nem osztottam azok véleményét, akik Number One-ként emlegették a bandát, szerintem ennek a korszaknak sokkal fontosabb (rock)szereplője volt a Led Zeppelin, nem beszélve a néhány évvel korábban meghalt Jimi Hendrixről, de azért öröm a fülnek a jó öreg  Purple is, de persze szigorúan csak a hőskorbeli dolgok, mert sajna ők is ilyen újraösszállós banda, az új dolgaikat pedig nem igazán kedvelem, mert tulajdonképpen úgy zenélnek, mintha az elmúlt harminc évben nem történt volna semmi....