Megint közeledik kedvenc antiglobalista ünnepem, a Ne vásárolj semmit-nap, persze ez amolyan önironikus dolog, annál is inkább, mert új otthonunk lakhatóvá tételére az utóbbi hetekben hétjegyű összeget költöttünk, ami ráadásul nem is egyessel kezdődik... A tudatos vásárlás persze teljesen más, és most itt erről van szó. Szerintem napjaink legnagyobb problémája éppen ez - és most nem a spanyolviaszt találom fel természetesen, közhelyeket rakok egymás mellé -, a hihetetlen mértékű túlfogyasztás, amiért persze nem csak maguk a vásárlók felelősek, hanem ez a berendezkedés. Nem kevés önkritikával mondom, hogy benne van mélyen a a média is a dologban, a marketing és persze az internet is, hiszen ezt a nagy hálózatot sem lehetne fenntartani másképp, mint fogyasztásösztönző reklámokkal. Megint közeledik kedvenc antiglobalista ünnepem, a Ne vásárolj semmit-nap, persze ez amolyan önironikus dolog, annál is inkább, mert új otthonunk lakhatóvá tételére az utóbbi hetekben hétjegyű összeget költöttünk, ami ráadásul nem is egyessel kezdődik... A tudatos vásárlás persze teljesen más, és most itt erről van szó. Szerintem napjaink legnagyobb problémája éppen ez - és most nem a spanyolviaszt találom fel természetesen, közhelyeket rakok egymás mellé -, a hihetetlen mértékű túlfogyasztás, amiért persze nem csak maguk a vásárlók felelősek, hanem ez a berendezkedés. Nem kevés önkritikával mondom, hogy benne van mélyen a a média is a dologban, a marketing és persze az internet is, hiszen ezt a nagy hálózatot sem lehetne fenntartani másképp, mint fogyasztásösztönző reklámokkal. De legalább november 24-én szálljunk magunkba, felebarátaim, ne vegyünk mást, csak amire biztosan szükségünk van, és értékeljük át karácsonyi nagyfogyasztásainkat is, és jöhet is a másik közhely, ami ráadásul baromság is: hozzátartozóink jobban örülnek a magunk készítette ajándéknak...
S ha már ott lakunk szóba került: jelentem, már az utómunkálatoknál tartunk, gyakorlatilag minden helyiség belakva, végső helyén van a háló, a nappali, a gyerekszoba, illetve a dolgozószoba. Ez utóbbi persze jó nagyképűen hangzik, a lényeg, hogy kialakítottunk egy irodát, amiben mindketten nyugodtan tudunk dolgozni, még párhuzamosan is. Bár a munka oroszlánrésze értelemszerűen nem az enyém volt, hiszen tizenhat tonnát rakok naponta, mégis elkeserít egy kicsit, hogy úgy érzem, sosem lesz vége - egyébként ez régi családi házas közhely, tudom szüleim példáján is -, és felmerül bennem, hogy pont ezért nincs ebben az országban társadalmi mobilitás, mert mindenki azzal van elfoglalva, hogy a saját kis erődítményeit toldozza-foldozza ahelyett, hogy adott esetben, ha szükséges, fogná magát és elhúzna néhány száz, ezer kilométerrel odébb, ahol még élni is lehet.