Megdobbant a szívem - no nem olyan nagyon -, amikor először hallottam vagy olvastam arról, hogy nem hagyják elveszni a slampos diktatúrák legimpozánsabb szimbólumát, a Trabantot.

Annak is szimbólumértéke van talán, hogy a gyártó egy német játékgyár, arra viszont nem hiszem, hogy lehetne (vagy érdemes) szójátékot gyártani, hogy az igazgatót Schindlernek hívják.
A Trabant szívemhez közelálló dolog, mi több: kettő is volt belőle. Az első saját autóm 1988-bann az utolsó merkuros trabik egyik volt, DD-s rendszámmal, kemény nyolcvanezer forintba került és várni kellett rá, bár nem három évet, mint egy kockaladára. Ez az autóm aztán az enyészeté lett, egész pontosan bűncselekmény áldozata, mert a fickó, akire rábíztam, hogy javítsa meg, eladta és nem lett meg - asszem, még most is sáros az árával a fickó.
Aztán később rövid időre volt még egy Trabim, de az közel sem volt olyan kedves a szívemnek, merthogy öreg is volt, megbízhatatlan és persze nem volt már meg a saját autó fílingje. Később sem voltak sokkal jobb autóim, leszámítva a mostanit és az előzőt, ami egy Fiat Uno volt, előtte ilyen ótvar kocsikkal jártam, mint Fiat 850-es, Skoda 120 L, ami miatt a Fabiára is nehezen szántuk rá magunkat.
Ahogy elnézem, több Trabantom nem is lesz, bár ki tudja, kiszámíthatatlan dolog ez az autópiac és főleg ez a retródivat.