Mit kezd az ember öt liter unikummal? Megissza, persze nem egyszerre, hanem évekig kortyolgatja szeretteivel, barátaival.  És mit kezd az Unicum-díjjal, amit egy egész szerkesztőség (vagyis a többsége) szavazott meg neki alig két éves ténykedés után, ráadásul úgy, hogy a státusza egyfajta "kinn is vagyok, benn is vagyok"? Nos, erről nehéz közhelymentesen írni.

Így jártam tegnap este: a szokásos sajtónapi ünnepségen derült ki, hogy az Unicum-díjat nyertem el, aminek a kísérője (ééérted, a tömény pia kísérője :)) valami olyasmi, hogy "A díjat az a kolléga kapja, aki egyedi stílusával az olvasók, különleges képességeivel, csapatépítő szellemével a szerkesztőség tagjainak életébe az átlagnál több derűt és vidámságot volt képes csempészni". Nos, ha így van, ennek nagyon örülök, mi több - és most jönnek a közhelyek - megtisztelő számomra a dolog, annál is inkább, mert 2006 áprilisában mínusszal indultam, hiszen mégiscsak egy volt Nap-munkatárs, ráadásul az online részleg nem minden szerkesztőség életében a kedvenc - úgy látszik, itt így van, így eljutok a kettes számú közhelyig, álszerénység gyanújával fokozva: a díjat nem elsősorban én kaptam, hanem a kis csapat, amelynek első számú, feladata a szerkesztőségi integráció csíráinak lerakása, némi nagyképűséggel a 21. századi szerkesztőség alapjainak előkészítése.  Mindenkinek nagyon szépen köszönöm.

Természetesen az ötlites palackot a tett színhelyén, a Fiumében felbontottuk és iszogattunk is belőle, de már itt várja sorsát a megmaradt négy és fél liter, reményeim szerint azonban nem a két és fél éves kiskorú esküvőjén fogy csak el, azaz addigra, amikor már talán tényleg beszélhetünk a 21. század integrált szerkesztőségéről.