Ahogy egy sportversenyre, még egy megyenégyes focimeccsre sem illendő edzés (vagy legalábbis valamilyen bemelegítés) nélkül menni, úgy szívtam én meg a tegnapi napot. Egy hónap szünet után Janikával bevállaltunk egy 115 kilométeres utat, aminek a végén majd megpusztultam és most is nehezen vonszolom magam, úgy fáj a jobb térdem.

A makói túra már régen tervben volt, félig-meddig évadzárónak szántuk. Habár még itt van október, ami optimális esetben lehet még kiváló bringás szezon, nem tudni, mivel lep még meg az időjárás, a jelek eddig nem túl biztatóak. 

Szóval az út kétharmada élvezetes volt, különösen szeretek bringázni még fel nem fedezett területeken, s Makó ilyen, illetve a hagymavárost Hódmezővásárhellyel összekötő út is. Visszafelé a 47-esen jöttünk, de ez már pokol volt. A tanulság egyértelmű: igenis szükség van a délutáni 20-30 kilométeres tekerésekre ahhoz, hogy az ember be merjen vállalni hosszabb utakat, nem bízhatja el senki magát azért, mert néhányszor már letekert egy nap száz kilométer feletti távokat. Azok csak azért sikerülhettek könnyedén, mert megelőzte őket a már említett edzés.