Soha nem voltam cirkuszrajongó, ennek talán az lehet az oka, hogy a csabacsűdi főtérre alapértelmezésben gagyi utazó cirkuszok érkeztek gyerekkoromban, később pedig már késő volt. Mondjuk az életforma, az igen, azt izgalmasnak találtam főként tizen-huszonévesen és bizonyos szinten űztem is hasonlót, igaz, azt mozgópostának hívták. (És tegyük a szívünkre a kezünket, valahol ilyen fíling, csak jóval nagyobb méretekben egy fesztivál is, főleg azoknak a szervezőknek, munkásoknak, akik gyakorlatilag az egész nyarat végigdolgozzák a Volttól a SZIN-ig).

De ha az ember kisgyermekes szülő és főleg tiszteletjegyet kap az előadásra, természetesen fogja a család legifjabb tagját és aláveti magát a várható nehézségeknek. Szerencsére azonban a közel két és fél óra sikeresebben telt, mint gondoltam. A Magyar Nemzeti Cirkusz ugyanis alapvetően színvonalas társulat saját zenekarral, nívós produkciókkal. Mondjuk én sokalltam a lovas számok arányát, de nyilvánvalóan erre van kereslet, illetve ebben tényleg jók.



Az természetesen egy másik kérdés, hogy az én szememeben bizonyos elemek - vagy maga az egész - már kimerítik az állatkínzás fogalmát, de hát én meg vagyok fertőzve bizonyos zöld eszmékkel, így nem tudok objektív véleményt alkotni a cirkuszi állattartásról és mutatványoskodásról. Nem beszélve róla, hogy Hédi nagyon fél az ostorpattogtatástól, ez még a tavalyi vésztő-mágori napokon derült ki, így gyakorlatilag minden lovas számnál kimentünk.

Nem félt viszont az oroszlánoktól és a német Indiana Jones hüllőitől, mint ahogy élvezte az akrobatikus mutatványokat, a zsonglőrt és az olasz bohóc közönségszivatós vicceit is. Úgyhogy a következő generáció cirkuszművészeti képzése letudva, úgy tűnik, élmény is maradt számára, én pedig továbbra is maradok a cirkuszt távolról figyelők között azzal a különbséggel, hogy már leszoktam a csavargó életformáról.