Most azt próbálom kitalálni, hogy rohadék vagyok-e vagy sem. Elajándékoztam ugyanis másfél éves basset hound kutyusunkat, de nem azért, mert meguntuk, vagy sokalljuk a tartás költségeit: egyszerűen nincs rá időnk, nem tudjuk számára biztosítani a minőségi kutyalét alapjait. Azaz: nem foglalkozunk vele eleget, nem tudjuk rááldozni azt a napi kötelező egy-két órát (sajnos, sokszor egymásra sem mindig jut ennyi, de azért senki ne ijedjen meg, egymást mégsem ajándékozzuk el).

Viszonylag hosszas kiválasztás után egy normális, szimpatikus füzesabonyi családra esett a választásunk a jelentkezők közül (ez lejött a beszélgetésekből és az emilekből), Kelly egy beagle mellett fog élni, remélhetőleg boldogan). Másfél év alatt talán nem alakult ki olyan kötődése, hogy ne bocsássa meg nekünk ezt a lépést, biztos vagyok benne, hogy az a bizonyos minőségi kutyalét az új helyen garantáltabb.

A "főkutyánk", Bonnie, a törpesnaci persze más, ő benti kutya, vele több időt töltünk, meg ő már mindent tud, amit tudnia kell, nincs szüksége tanításra, többletfigyelemre, neki a minőségi kutyalét az, hogy ül a gazdi lábánál, játszik a gyerekkel és bekapcsolódik napi dolgainkba.

Szívem szerint most megszavaztatnám, hogy helyesen cselekedtem-e, vannak érvek és ellenérvek (például ellenérvként fel lehet hozni a Kis Herceg-i felelősségvállalást), viszont mégis abből indulok ki, hogy a kutya érdeke mindenek előtt.

A kutya persze rövid távon biztosan csalódott - most egy Opelben zötyög Füzesabony elé, most kb. Körösladánynál járhatnak) - de bízzunk benne, hogy ez hamar elmúlik.