Tegnap egynapos budapesti szakmai útra kellett mennem, így a vasútállomáson nosztalgikus céllal bementem az újságos szaküzletbe, vásároltam egy Népszabadságot és egy Magyar Narancsot.

S ha már nosztalgia, találtam egy érdekes cikket a napilapban, melynek alaphírét már olvastam a neten: bezárt az egyik legjelentősebb írógépgyár. Nem véletlenül, jómagam is használtam ilyen szerkezetet a nyolcvanas években, ami mára röhejesen hangzik, sőt ha huszonéves kollégáim olvassák e sorokat, hétfőn valószínűleg kicsúfolnak.

Az írógép jó dolog volt a szövegszerkesztő feltalálása előtti korszakban, hiszen kiváltotta a kézírást (ami az én esetemben különösen nagy dolog volt, gyakorlatilag általános iskolás koromtól kezdve frusztrált ronda kézírásom, jegyzetelni is csak saját használatra tudok, kb. három napos szavatossággal).



Mi több, volt több írógépem is, ilyen kicsi hordozhatók, amik már persze valahol egy lomtárban pihennek vagy éppen bezúzták őket a hulladékfeldolgozók. Igaz, hogy húsz éve számítógépen (újabban laptopon, mobilos qwerty-billentyűzeten) dolgozom, az írógépes korszaknak is megvolt a maga bája. Leginkább az, hogy muszáj volt pontosan fogalmazni, mert újragépelni nagy szívás volt egy szöveget, mondjuk a huszadik sor körül.

És persze napjaink újságírói, szerkesztői is meghökkennének, ha egy napig ezzel kéne dolgozniuk, ugyanis ez a jó öreg eszköz egy mára alapértelmezetté vált műveletet nem tudott, ez pedig a kopipészt.