Ha augusztus 20-a, akkor előbb-utóbb előkerül valahol, valamilyen formában az István, a király. Így volt ez tegnap is, a békéscsabai főtéren a Jókai színház és a Zikkurat Színpadi Ügynökség koprodukciójában, a Honvéd Táncszínház művészeinek közreműködésével mutatták be a darabot, fotók itt láthatók az előadásról.

Részlet a 20-ai békéscsabai előadásból (Beol.hu/Imre György)

Én sajnos nem tudtam megnézni (mint ahogy előtte Péterfy Borit sem), pont azért, hogy a többi olvasó, aki nincs ott, időben tudja meg, miről maradt le, magyarán ügyeletes voltam. Nem tudom, ha valaki nagyon sietett, elcsípte-e az RTL-en az Alföldi-féle változatot, én mindenesetre ezt néztem meg és nem bántam meg, mert végre olyan István, a király-előadás született, ami szakított a harminc év alatt a darabra ragadt klisékkel.

Jómagam nem vagyok egy színházi ember, s a lehúzós kritikák által felsorolt szempontokat sem különösebben látom át, sőt magát a darabot zenei oldalról találtam meg, mégpedig idejekorán, abban a szerencsében részesültem ugyanis, hogy 1983-ban az egyik előadást én is meg tudtam nézni a Királydombon. Persze húszévesen nem annyira a színház, s nem is maga Szent István érdekelt igazán, hanem a darabba beépített rockerek, Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák Bill Gyula és persze az általam akkor is nagyra becsült Szörényi-Bródy páros munkája is.

Az eredeti darab: Vikidál Gyula, Berek Kati és Nagy Feró

Nem csalódtam, hatalmas eufória volt, nem csak zeneileg, hanem minden tekintetben (ne feledjük az évszámot). Sajnos a varázs hamar véget ért, a darab és a zenék bekerültek a mainstream szórakoztatásba, s ugyebár gyakran tapasztaljuk, hogy a művészet halála sok esetben a túlzott népszerűség, így minden tiszteletem ellenére csak felületesen követtem tovább a rockopera fejlődéstörténetét, s főleg a köré szőtt hülyeségeket, amivel minden politikai csoportosulás, kezdve Kádáréktól, István példáján keresztül önigazol.

Ezért voltam nagyon kíváncsi Alföldi Róbert verziójára, mert valami súgta, hogy most bizony valami mást látunk, s harminc év után ennek ideje is volt. Leszámítva a legváratlanabbul érkező reklámokat nagyon tetszett az előadás, mindenek előtt a jelen korba helyezés, azaz napjaink ruhaviselete (nem írok civilt, merthogy volt ott bőven egyenruha is). De telitalálat a Nagy Feróval és Varga Miklóssal felbukkanó Trabant (vessetek rám köveket, mert nem vagyok elég intellektuális, de nekem a Starsky és Hutch zárójelenete ugrott be), a sámáni rítusok naturális ábrázolása, a koronává átalakuló színpadi díszlet, a fináléban felbukkanó rácsok és persze a szereposztás is: különösen tetszett Udvaros Dorottya Saroltja, Novák Péter Tordája, Blaskó Péter Krónikása, Makranczy Zalán náci  német lovagja és hát igen, khmm, Stohl András... 

Az Alföldi Róbert-féle feldolgozás, Novák Péter és Stohl András (Szeged.ma)

Nyilván a szereposztás legvitatottabb láncszeme a bulvármédiából kétes hírnevet szerzett színész Koppánya, ám ezzel sincs semmi baj, különösen annak fényében, hogy az első Koppány sem volt éppen makulátlan hőse a magyar művészvilágnak, hiszen körülbelül húsz évvel az előadás után derült ki, hogy beszervezte a III/III (mellesleg ő még jól mutatott volna a Trabantban Feró és Varga Miklós mellett).

Egy kicsit olyan területre merészkedtem, ahol nem mozgok magabiztosan, így senki ne tekintse műbírálatnak ezt a kis posztot, azonban kultúrafogyasztóként nem bírtam ki, hogy ne írjam le, amit gondolok. Sokan fognak vitatkozni velem, van, aki csak azért mert utálja Alföldit, más azért, mert ragaszkodik az eredeti előadás korhű felfogásához, más pedig azért, mert neki Koppány az Vikidál, Torda Deák Bill Gyula, Laborc pedig Nagy Feró és punktum. Természetesen mindenkinek szíve joga, hogy mit gondol minderről, viszont ha igazán szeretjük az István, a királyt, hagyjuk, hogy önálló életet éljen, mert így lesz igazán hosszú életű és minden koron átívelő klasszikus.