Józsa Misi barátom, a Magyar Teátrum főszerkesztője írása a békéscsabai István, a királyról, az előző poszt egyfajta kontrasztjaként ragasztom ide minden kommentár nélkül.

Az István, a király nem volt megosztó

 

„Köszönjük ezt a csodálatos előadást!” „… újfent maradandó élményt alkottak sokunk számára!” „… megkoronázása volt a nyári programsorozatnak!” „Köszönet a társulatnak és minden közreműködőnek, hogy augusztus 20-án ilyen fantasztikusan jó előadás jött létre!” „NAGYON TETSZETT!!! Fenomenális rendezés és szereplői alakítások! Fantasztikus előadás volt!!!” „Nagyon szép volt. Minden színésznek, és szereplőknek elismerésem.” „Csodálatos előadás volt! Köszönöm! Fantasztikus élmény volt!” „Köszönjük, csodálatos előadás volt! Együtt énekeltünk, nevettünk, tapsoltunk.”

Huszonnégy órával az augusztus 20-ai előadás után jönnek a vendégkönyv-, és a fb-bejegyzések! Ilyenek és ezekhez hasonlók. Lám, az István, a király előadás nem volt megosztó. Legalábbis a békéscsabai biztosan nem volt az. Sőt egyesítő volt, közösségteremtő.

Békéscsaba megújult főterén, a Szent István téren tíz-tizenötezer ember szorongott, ám nem belül, a lelkében, csak kívülről, a tömeg miatt, de ami az előadás előtt még jobb helyeket keresgélő tömeg volt: a közönség a végére közösséggé vált. Miután az ingyenes előadás, és az ilyenkor szokásos tűzijáték is véget ért, ezrek maradtak a téren, csoportokban beszélgettek, jó érzésektől átitatva, megtisztulva, felhőtlenül, mosolyogva, szabadon.

Pedig a történet itt is a magyarság egyik legnagyobb sorsfordulójáról szólt. Itt is két eltérő szemlélet, útkeresés, ha úgy tetszik: kétféle ideológia feszült egymásnak. A színpadon itt is magyarok harcoltak magyarok ellen, és itt is magyarok öltek magyarokat. Ám az előadás meghagyta a közönségnek (közösségnek) a katarzis, a lelki megtisztulás lehetőségét, melynek lényege, hogy a néző átélhesse ugyan a színpadi játékot, beleélhesse magát a szereplők helyzetébe, érezhesse, hogy amit lát, az vele is megtörténhet, megtörténik, de maradjon meg neki a felülemelkedés lehetősége. Ne abban a tudatban távozzon az előadás végén, hogy „ilyen sötét, rossz a világ, és én is rossz vagyok”, hanem abban a hitben, hogy „láttam, tapasztaltam és tudom, hogy ilyen sötét, rossz a világ, de én jobb akarok, és jobb is tudok lenni!” És ez semmi máson nem múlik, csak azon, hogy az alkotók is hisznek-e ugyanebben, és persze azon is, hogy saját hitüket, megfelelő színvonalú művészi erővel, eszközökkel át tudják-e adni a nézőknek.

A Békéscsabai Jókai Színház, A TÁRSULAT és a Honvéd Táncszínház művészei, Zsuráfszky Zoltán Kossuth-díjas rendező-koreográfus vezetésével meg tudták adni ezt az élményt a békéscsabai István, a királytöbb mint tízezer fős közönségének, legalább is erről írnak, beszélnek a nézők mindenfelé. És írnak a szereplőkről is:

„Szomor György - Gulyás Attila - Gerner Csaba - Katkó Ferenc! Micsoda négyesünk volt (és van!)…” „DE ne feledkezzünk meg a Társulat tagjairól és Presits Tamás, István alakításáról sem…” „Szomor György megint óriásit énekelt…”

S, hogy én miért írtam le mindezt? Mert ez is itt történt, Magyarországon.