Nemrég hallottam a történetet, miszerint Szakcsi Lakatos Béla, a kiváló dzsesszmuzsikus naponta három órát zongorázik, egész pontosan gyakorol. Függetlenül attól hogy ha valakinek, neki nincs szüksége ennyi játékra, az értetlenkedőknek azt mondja: zongorista vagyok, ezért mindennap zongorázom.

 A sztorit egyébként Sziámi osztotta meg, aki ebből kiindulva határozta el, hogy elindítja napi dalos Youtube-csatornáját, hiszen ő költő-dalszerző, ezért verseket, dalokat ír, illetve készít elő és ezek bárki számára alapnyagot jelenthetnek.

Én meg ugyebár űjságíró lennék, ami persze nem zenészi és nem költői hivatás, életforma, attitűd, ám számomra mégis több, mint sima foglalkozás. Ezért kacérkodom most a gondolattal, hogy napi fél-egy-két órát illlene írnom, lényegében bármit, mint egy rossz blogot, csak gyakoroljon a betűvető, még ha nem is úgy, mint egy zongorista.

 Meg hát itt a másik is: néhány hete lényegében újjászülettem, sok dolgot újra kell tanulnom, ráadásul az agyműködésem is veszélyben volt, így le kell tesztelnem: tudok-e még írni. Hmmm, a tízujjas gépelés megy, adatokra, infókra emlékszem, az ehhez szükséges tehetség? Ki tudja, megvan-e még, illetve visszahozható-e valaha--- Ez a nagy kérdés, amit lehet, hogy soha nem fejtek meg.

 Mindenesetre ez a napi írás jobb lenne, ha valami veretesebb műben hasznosulna, erősen töröm a fejem hogy emlékiratszerűen nekiállok az írásnak, aztán majd lesz belőle valami, éppen ma olvastam, hogy Thomas Mann Varázshegye egy sima kis novellának indult, aztán úgy behúzta az írót a történet, hogy egy igazi nagyregény lett belőle.