Húvös és latyakosból napsütésesre váltó márciusban életünk első tájfutó versenyén jártunk a pósteleki erdőben, s lám díjat is kaptunk. Az a helyzet, hogy a másfél kilométeres 10- távot én is megtettem (tájgyalogoltam) és egész jól elszórakoztunk az immár chip-alapú ellenőrzési rendszeren.

A dicsőség persze nem az enyém, hanem a dobogó második fokán álló hétévesé, aki újabb éremmel gazdagította kollekcióját (kick-box és foci) és azt mondta, jövünk máskor is.

Egy nagy apás kirándulással zártuk le az őszi szünetet, illetve az én egyhetes szabimat, ami persze csak három nap volt papíron, de a mi szakmánkban az ünnep is szabadságnak számít, ha nincs ügyelet. Volt persze gyakorlatias oka is a dolognak: amíg mi élveztük a vénasszonyok nyara utolsó rúgásait, addig anya haladt a munkájával, ráadásul még remek ebédet is rittyentett.

Remek idő volt, remek helyszín Póstelek az önfeledt sétához, kalandhoz egy romkastélyban, meg persze egy kis állatsimogatással fűszerezve. Csodálatos idő volt, sok ember, mostmár jöhet iskola, dolgozó és persze jöhet a tél is