Hajnalban lefekvés előtt kerestem valami néznivalót a tévében, és az m1-en bukkantam egy oldie zenei műsorra, éppen a Gemini játszott. Évek óta nem is nagyon jutottak eszembe, viszont furcsa érzésem támadt, asszem, nosztalgiának hívják. Amikor ez a banda működött, még nagyon gyerek voltam, viszont sűrűn játszotta a rádió a dalaikat (fogalmam sincs, hogy lemezeik egyáltalán jelentek-e meg), amik egy az egyben itt maradtak a fülemben. Különösen reggelente, iskolába menet hallottam sokszor ezeket a számokat, persze akkoriban nem is igen érdekelt még a zene, legalábbis nem tartottam fontosnak, persze tudtam, hogy ez a Gemini, de nem nagyon tudtam elválasztani például a Piramist Szűcs Judittól, később jött az én nagy rockimádatom, melynek tárgya persze inkább a fekete bárányok társasága volt: P. Mobil, HBB, Beatrice (hagyjuk, hogy mára mi lett ezekből, talán még a Hobó az, amit szívesen megnézek a jelenlegi formájában is).

Naszóval Gemini. Ahogy néztem, egy ismerős emberke tűnt fel a basszusgitárnál, hát persze, Várszegi Gábor, a Top 50 listavezetője, a Fotex vezérigazgatója, a Fradi és az MTK volt tulajdonosa. Hát igen, igazi amerikás karriertörténet, popzenészből multimilliárdos, ráadásul az övé tudtommal vállalható is, mert nem a rendszerváltás idején halászgatott a zavarosban, mint az ötven leggazdagabb többsége, hanem még a nyolcvanas években kezdődött a karrierje és nem a KISZ-ben vagy az MSZMP-ben, hanem tényleg a színtiszta üzleti szférában. Persze keveset tudok róla, bárki korrigálhat, hogy de amikor... Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy jópofa volt a hetvenes évek ma nem különösebben agyonjátszott popzenéjét hallgatni/nézni, közben pedig arra gondolni, hogy annak idején reggelente iskolába menet Magyarország későbbi leggazdagabb embere játszott nekem.