Az indulás teljesen zökkenőmentes volt: a polgármesteri hivatal elé jó sokan eljöttek, vittek ezt-azt az útra Ferinek, aki persze már sok mindent nem nagyon tudott hova tenni. Kb. fél óra búcsúzkodás, PR, egyebek, merthogy a támogatók miatt erre is szükség van, utána néhány biciklivel és két autóval kikísértük a várostábláig a nagy utazót. Innen ketten kísértük Székkutasig, velünk tartott még egy jó fej bácsika: 78 éves és egy hagyományos Csepellel (mostanában úgy hirdetik, hogy nosztalgiabicikli, a szlengben pedig csak parasztbringa), aki derekasan helytállt, igaz, Léna nem is diktált túl nagy iramot. Székkutason (kb. 12-13 kilométer - itt készült a fotó is) ittunk egy üdítőt (Feri sört - naná :-)), utána szétváltak útjaink. Csak ismételni tudom magam: őrült vállalkozás, és nem csak a célország (Albánia), hanem az oda- és visszavezető út miatt is: Szerbia-Montenegró, ami szintén nem nevezhető a béke és nyugalom szigetének. Felmerült egyébként, hogy továbbmegyek vele Hódmezővásárhelyig, azonban helyesebbnek láttam, ha idős útitársunkkal visszajövök, azért ez neki elég hosszú táv és bármi történhetett volna vele a visszaúton. Szerencsére nem történt, ő ment elöl, én pedig felvettem a tempóját, saját váltóimat pedig úgy állítottam be,  hogy azért meglegyen a tekerésmennyiség.

Az albániai  utat egyébként médiailag csak a Rádió 47 követi nyomon: minden kedden és pénteken lesz egy bejelentkezés, de nagyon rövid, egyrészt akkukímélés, másrészt pedig a roaming-költségek miatt.