Énektanárock
Rockzenét az iskolákba! jelszóval indult kezdeményezés az ének-zene
oktatás megújítására. Az ötletet a kulturális miniszter is támogatja,
de a megvalósításhoz tanári mentalitásváltás szükséges.
Teljesen egyetértek a kezdeményezéssel, és nem csak azért, mert rendkívül sznobnak, életidegennek találtam én is gyermekkoromban az énekórákat. Ráadásul mi még mozgalmi dalokkal is sújtott generáció vagyunk, azaz még inkább eltávolodtunk a hivatalos zenei ízléstől. Saját tapasztalat, de nem vagyok egyedül: a klasszikusokhoz nem az énektanárokon keresztül vezet az út, hanem a rockon, a dzsesszen, a popzenén keresztül. Ám mint a cikk is megállapítja: hiába van már tíz éve tananyag (Gonda János nevéhez fűződik), hiában támogatja az oktatási és a művelődési tárca az ötletet, ehhez énektanárok is kellenek, s sajnos a pedagógusok nagy része úgy fél a változásoktól, mint ördög a tömjénfüsttől, kényelmesebb tíz-húsz éve megszokott rutinból ledarálni az órákat.
Lehet egyébként, hogy nem is a tanóra lenne az igazi megoldás, hanem összevont rocktörténeti órák: minden városban, kerületben élnek olyan őrültek, akik hatalmas ismeretanyagot halmoztak fel, és lelkesen, órákon át tudnának beszélni a hőskortól kezdve napjainkig az igazán értékes pop-rockzenéről, ritkaságokat tudnának bemutatni a fiataloknak. Nem is kell messzire menni Orosházán: Mihály Zoli, Balogh Endre, Léna, Zsedényi Peti - hirtelen csak ők jutnak eszembe, de ha úgy adódna, én is szívesen beszélnék kedvenc témámról, a nyolcvanas évek elejének magyar undergroundjáról :-)
Persze, ez a dolog is hordoz számos ellentmondást, például ki dönti el, hogy mondjuk Szécsi Pál vagy Máté Péter értéknek számít-e, s kinek van joga egyáltalán ezt eldönteni, mint ahogy az Edda első két lemezének értékéből levon-e a többi, immár tudatosan tömegfogyasztásra készült album, vagy éppen Pataki mester feltűnése Lagzi Lajcsi produkcióiban? Sok ellentmondás, de nem bonyolultabb, mint mondjuk a rendszerváltás mibenlétéről egy korrekt történelemórát tartani...
Szólj hozzá
Teljesen egyetértek a kezdeményezéssel, és nem csak azért, mert rendkívül sznobnak, életidegennek találtam én is gyermekkoromban az énekórákat. Ráadásul mi még mozgalmi dalokkal is sújtott generáció vagyunk, azaz még inkább eltávolodtunk a hivatalos zenei ízléstől. Saját tapasztalat, de nem vagyok egyedül: a klasszikusokhoz nem az énektanárokon keresztül vezet az út, hanem a rockon, a dzsesszen, a popzenén keresztül. Ám mint a cikk is megállapítja: hiába van már tíz éve tananyag (Gonda János nevéhez fűződik), hiában támogatja az oktatási és a művelődési tárca az ötletet, ehhez énektanárok is kellenek, s sajnos a pedagógusok nagy része úgy fél a változásoktól, mint ördög a tömjénfüsttől, kényelmesebb tíz-húsz éve megszokott rutinból ledarálni az órákat.
Lehet egyébként, hogy nem is a tanóra lenne az igazi megoldás, hanem összevont rocktörténeti órák: minden városban, kerületben élnek olyan őrültek, akik hatalmas ismeretanyagot halmoztak fel, és lelkesen, órákon át tudnának beszélni a hőskortól kezdve napjainkig az igazán értékes pop-rockzenéről, ritkaságokat tudnának bemutatni a fiataloknak. Nem is kell messzire menni Orosházán: Mihály Zoli, Balogh Endre, Léna, Zsedényi Peti - hirtelen csak ők jutnak eszembe, de ha úgy adódna, én is szívesen beszélnék kedvenc témámról, a nyolcvanas évek elejének magyar undergroundjáról :-)
Persze, ez a dolog is hordoz számos ellentmondást, például ki dönti el, hogy mondjuk Szécsi Pál vagy Máté Péter értéknek számít-e, s kinek van joga egyáltalán ezt eldönteni, mint ahogy az Edda első két lemezének értékéből levon-e a többi, immár tudatosan tömegfogyasztásra készült album, vagy éppen Pataki mester feltűnése Lagzi Lajcsi produkcióiban? Sok ellentmondás, de nem bonyolultabb, mint mondjuk a rendszerváltás mibenlétéről egy korrekt történelemórát tartani...
