Szombaton 25 éves érettségi találkozón jártam a sarkadi Ady-Bay Gimnáziumban. Akkoriban még csak Ady volt, gimnázium és postaforgalmi szakközép, én az utóbbiba jártam. Az osztályban négy fiú volt, ebből hárman mentünk el, illetve huszonegynéhány osztálytársnőnk. Jó kis nap volt, jól éreztem magam, annál is inkább, mivel elég sok 25 éves érettségi találkozóról olvastam, hallottam élménybeszámolót és sokak számára csalódásnak bizonyult a találka.

Szombaton 25 éves érettségi találkozón jártam a sarkadi Ady-Bay Gimnáziumban. Akkoriban még csak Ady volt, gimnázium és postaforgalmi szakközép, én az utóbbiba jártam. Az osztályban négy fiú volt, ebből hárman mentünk el, illetve huszonegynéhány osztálytársnőnk. Jó kis nap volt, jól éreztem magam, annál is inkább, mivel elég sok 25 éves érettségi találkozóról olvastam, hallottam élménybeszámolót és sokak számára csalódásnak bizonyult a találka.

Nos, nálunk rendben volt minden, nem tapasztaltam azokat az elemeket, amik elcseszhetnek egy ilyen találkát. Hál' Istennek nincs még halottunk (sajnos özvegy az elég sok van), van viszont egy nagymamánk (hihihi, öt év múlva akár én is lehetek már nagyfater) és nyugdíjasunk sincs, merthogy senki nem lett tűzoltó, katona és persze rendőr (mondjuk általános iskolai osztálytársam van olyan, aki nyugdíjas zsaru már évek óta, háááát, ez elég fura dolog, mondjuk egy ilyen reform során talán itt kéne szétnézni, nem a ténylegesen idős mamikák zsebeiben...).
Jó volt felidézni régi dolgokat, mégiscsak a legfontosabb időszak a 14 és 18 év közötti négy esztendő, soha nem rejtettem véka alá, hogy nagyban meghatározta számomra is azt a fazont, aki most vagyok. A nosztalgiázás során azért ügyeltem, hogy ne teljesen kapjon el ez a fíling, a kettőt hátra, egyet előre helyett célszerűbb egyet hátra és kettőt előre lépni.