Február elsején reggel sistergés fogadta a Juventus rádió három Békés megyei csatornájának hallgatóit, Békéscsabán, Orosházán és Gyulán végleg elhallgatott a rádió.

A hírt persze lájkoltam én is a Facebookon, de természetesen nem azért, mert tetszett, éppen ellenkezőleg: igazán hallgatója sem voltam, viszont a kötődésem annál erősebb volt, hiszen a jogelődöknél, a Rádió 47-nél és a Rádió 1-nél évekig dolgoztam, sőt ha hozzácsapjuk azokat az időket, amikor csak lazábban kötődtem hozzá, akkor a kezdetektől ott sertepertéltem, hol csak külsős hírbeszállítóként, hol külső produkciók készítőjeként, s hosszú évekig szerkesztő-riporterként, például azokban a nehéz időkben, amikor megszűnt a Békés Megyei Napló.

A válság főként a médiapiacra hatott kedvezőtlenül - mantrázhatom újra meg újra, ami naponta elhangzik, viszont dühítő, hogy pont egy rádió húzza le a rolót, amelyre azt mondják a médiaközgazdászok, hogy még mindig a legsikeresebb ágazat, hiszen viszonylag alacsony költségekkel komoly bevételeket képes termelni, nem beszélve róla, hogy marketing szempontból jó a célcsoportja (kereskedelmi korosztály), továbbá az írott sajtóval szemben akár több évtizedes távlatokra is tervezhető a jövője.

Sok okosság erről nekem most nem jut eszembe, ez egy afféle nekrológ akart lenni, szolidaritásféle a nehéz helyzet miatt erre kényszerülő tulajdonossal, Békefi Pistával, a - részben - munka nélkül maradt egykori kollégákkal és persze köszönet, hiszen az újságírás egy érdekes válfaját tanultam meg és gyakorolhattam, aminek a webes világban is hasznát veszem sok esetben.