Gördülő kövek, vagány nagypapák

Most kéne egy nagy, kinyújtott nyelv, de mindenki becsukja a száját és mélyen hallgat - sóhajtott a környezetebem valaki a minap annak kapcsán, szinte napra pontosan 50 éves a Rolling Stones.

Való igaz, szinte hihetetlen, hogy a nagyfaterék generációja vagányabb volt, mint a mai tizen-huszonévesek. Persze a hatvanas éveknek is megvoltak a maguk konformistái, ám a nagy generációnak hívott korosztály alapjaiban rengette meg a civilizációt, nem csak a kultúrában, hanem a közéletben is. Egy idő után ugyanis figyelembe kellett venni, hogy mit gondolnak a huszonévesek, mert adott esetben egy igazságtalan, vagy legalábbis nekik nem tetsző háború ellen is hangolhatták a közvéleményt, mint történt ez Vietnam esetében.

Mindennek a forradalomnak az egyik elindítója - természetesen mások, elsősorban a Beatles érdemeit nem elfelejtve - Mick Jagger és csapata volt, akik bátran visszanyúltak a zene alapjaihoz, a fekete blueshoz és ezt hozták el a művelt világnak, mellé szabadságot adtak, melyet még a szögesdrót és a berlini fal sem tudott megállítani.

Ünneprontás, de szólni kell az utóéletról is: a hippimozgalmat felfalta a hetvenes (nyolcvanas, kilencvenes, kétezres) évek konszolidációja, a Rolling Stonest pedig a pénzcsináló gépezet. A fiatalok nem kérdőjelezik meg a fennálló rendszert, hanem a részesei akarnak lenni, minél zsírosabb pozícióban, ezért az elveiket is feladják, ha volt nekik egyáltalán.

Ennek ellenére ünnepeljünk, hallgassuk meg a jubiláló Zenekart, ki-ki saját lehetőségei szerint: tegyünk fel egy bakelitet, illesszünk be egy CD-t, indítsunk el egy tracklistet vagy éppen írjuk be a YouTube keresőjébe: Rolling Stones.