A Dal nézése közben ugrott be nekem, hogy mekkora szerencséje a magyar kultúrának, hogy a jelenlegi miniszterelnök fiatal korában a focival jegyezte el magát, nem lett például zenész vagy zenebuzi, mert akkor azt a szenvedélyét erőltetné egy egész nemzetre. A focival azért jártunk jól, mert az már évtizedek óta szar, a zenében azonban jobban állunk, mert bár a nagy többség a szemetet zabálja, s a kiszolgálóipar természetesen ehhez igazodik, azonban vannak nagyon jó dolgok is, mert azt hagyják.

Szerencsére Orbánt ez a téma hidegen hagyja (egy korábbi interjú szerint nem is nagyon tudták elcipelni az akkoriban éppen pezsgő budapesti zenés éjszakába), így az viszonylag szabadon építheti vagy éppen rombolhatja magát, nekünk pedig nem kell a felcsúti Nemzeti Megaszigetre járni, Don Vito rábízta ezt az iparágat hűséges VJ-ére, Don Philipre és annak bohócára, Don Jenőre. Szerencsére utóbbiaknak van lövésük a témához, még hogyha az ő szempontjaik is erősen szórakoztatóipariak, de még mindig az általuk menedzselt A Dal a számomra legnézhetőbb zenei műsor a tévés kínálatban, talán mert még jól emlékszem a régi táncdalfesztiválokra.

Mit is beszélek, a régi táncdalfesztiválok azért izgalmasabbak voltak, mert már a hatvanas években be tudtak csúszni olyan, akkor forradalminak számító előadók, mint az Illés vagy az Omega, később pedig például a Piramis (tessék megnézni a YouTube-on, fenn van talán az összes, legalábbis én már találkoztam néhány évfolyammal).

ByeAlex "médiahackje" óta azonban semmit nem biznak a véletlenre, a tisztes középszer győzedelmeskedett a beválasztásnál, illetve az elődöntők során - tisztelet a kivételnek, és minden jó, ha vége jó: a négy továbbjutóból tényleg a végül nyertes Boggie produkciója vállalható nemzetközi színtéren szerintem. A magyar közönség ismét bölcs volt, megjegyzem, annyira megrémített a tinifiúcsapat győzelmének lehetősége, hogy kénytelen voltam A Dal applikációval Boggie-ra szavazni.

Az én favoritom egyébként a Passed volt, én valahogy a magyar The XX-et látom bennük, az ő továbbjutásuk egy újabb lehetőség lett volna arra, hogy egy eredeti produkció (Csiszár Jenő szavaival: nem lakossági pop) jusson tovább, de most "dörzsöltebb" volt a zsűri, a közönségszavazás közelébe sem engedték a csapatot. Pedig milyen vagány lett volna, ha Hajdú Péter ismét felháborodik...

Tetszett még Iv is - és nem csak azért, mert az animás Prieger Zsolt (figyeltétek, Pierrot be is szólt neki, miszerint végre 15 év után valamiben egyetértenek) ajánlotta őt, ez inkább csak megerősített -, de ő sem rúgott igazán labdába. Boggie számát normál esetben soha nem ismerem meg, mert nem igazán fogyasztok ilyen típusú zenét, viszont úgy gondolom, nem égünk be egy békéről szóló, egy szál gitárra és több remek énekhangra épülő dallal, melyet ráadásul egy szimpatikus, szerény énekesnő prezentál majd. Egy német szavazatra mindenképpen számíthat majd a nemzetközi megmérettetésen. Tegyük hozzá, Csemer Boglárka máris világsztárnak számít abban az értelemben, hogy az alábbi klipet világszerte hétmillióan látták és komoly sajtóvisszhangot is kapott (erről nem is értem, miért hallgatott este a tévé).

Szerencsére az igazi zenét továbbra sem a tévék és a rádiók termelik, nem is az agitproposztály, hanem most születnek a garázsok mélyén, a házistúdiókban vagy éppen az otthoni komputerek zeneszerkesz atőin, tessék keresni őket a klubokban, a Facebookon és a zeneblogokban.