Utoljára vagy három évvel ezelőtt foglalkoztam A Dal című produkcióval, illetve az Eurovíziós dalversennyel úgy általában itt a blogon, igaz, akkor hosszasan, mert egy érdekes jelenségnek voltunk szemtanúi: a nézők "meghekkelték" a bulit és egy antisztárt küldtek az európai megmérettetésre.

(Csak zárójelben: szegény ByeAlexnek időközben megtetszett a sztárélet, ezzel pedig szánalmas figurájává vált a magyar popiparnak, de ez legyen az ő baja, korábbi érdemei ettől nem íródtak felül).

Azóta persze a producerek és a zsűri ügyel arra, hogy ne kerüljön "idegen anyag" a döntőbe, azaz megbízhatóan Eurovízió-kompatibilis produkciók jutottak ki, Kállay-Sounders és Boggie, de már a harmincas mezőnyben sem találtunk erősebb, eredetibb produkciókat. Jó, most is voltak szerethető dolgok, például Petruska András, a Parno Graszt vagy éppen a Passed, de valójában az elmúlt másfél évtized kereskedelmi médiája által diktált ízlésvilág győzedelmeskedett, nem is értem például, hogy a fesztiválos nagyszínpadok sztárja, Odette miért erőlködik ebben a szcénában.

Talán én vagyok alulművelt, de Freddie-ről például most hallottam először és amikor először láttam a középdöntőben, azt hittem Fehér Balázs, a Carbonfools énekese reinkarnálódott egy fiatalabb modellalkatú fickóvá (merthogy Balázs is az). De még a versenydal is erősen emlékeztet a DJ Titusz által gründolt, valaha egész más típusú zenét játszó banda világára, a Pioneer az utóbbi két-három album egyikéről sem lógott volna ki, a Comment.com szerint pedig egy Imagine Dragons-koppintásról van szó.

Összességében tehát elmondható, hogy ezúttal sem sikerült vagány döntést hozni, mennyivel jobban mutatott volna Petruska András vagy a Parno Graszt, de akár Oláh Gergő vagy Vásári André is a svéd fővárosban magyar színekben. Ennek ellenére nem hozott cikis döntést a közönség, Freddie vállalható figura popfronton, én pedig megígérem, hogy az összszavazás során családunk egy-két németországi sms-sel hozzájárul a sikerhez.