Senki sem örül, ha a felesége és a lánya elköltözik, ráadásul külön-külön helyre. Én azonban igen, hiszen végre beléptünk a Spotify családi csomagjába, így mostmár mindenkinek azt ajánlja az algoritmus, amit tényleg hallgatni szeret. Eddig ugyanis ugyanabban a fiókban válogattunk zenét, főleg én és 13 éves kislányom, így gyakran rácsodálkozott egymásra Jim Morrison és a mostanában mindent vivő dél-koreiai popsztárok.

Gyakran halljuk és persze tapasztaljuk, hogy változnak a médiafogyasztási, ezen belül a zenehallgatási szokások, ami elsősorban azt jelenti, hogy már nem nagyon jelennek meg albumok a szó klasszikus értelmében, azaz kézzel fogható formában. Ettől persze szerencsére az alkotók albumokat készítenek, még ha nem is CD-re vagy bakelitre (ezzel párhuzamosan megfigyelhető egy vinyl-reneszánsz, de ez nem befolyásolja a trendeket). Mi több, a jelenség bődületes közhely lett, nincs az a zenei rádióműsor, amelyben fel ne tennék a kérdést a jobb napokat látott és a szép jövő előtt álló poprocksztároktól.

Jim Morrison (forrás: Rolling Stone)

Ezeket az iPod-forradalom idején leginkább online, akár számonként értékesítették, de ez a modell is visszaszorulóban van, helyette a streaming szolgáltatások látszanak fő csapásiránnyá válni. Nem szokásom saját magamat idézgetni, főleg, ha igazam volt, most örömmel látom, hogy 2012 végi lelkesedésem nem volt hiábavaló, tényleg sikeressé vált az előfizetéses zenehallgatási modell. Akkor még a Deezert ízlelgettem, tekintve, hogy otthoni mobilszolgáltatóm, a Telenor révén ezt tudtam könnyedén elérni. Németországban a Telekommal kerültünk szerződésbe, mely a Spotify partnere, így a svédek által gründolt, azóta egyébként piacvezetővé is vált szolgáltatást próbáltam ki.

A Telekom előfizetési modellje viszont nem támogatta a családi csomagot, melynek lényege, hogy kedvezményes áron az egy lakcímen élők több, önálló fiókot használhatnak, így hosszú ideig kényszerű társbérletben éltem kislányommal, aki értelemszerűen másféle zenét fogyaszt, természetesen mainstream popzenét, ami egyébként teljesen helyénvaló, az ízlés majd egy kicsit később alakul ki, remélem, némi szülői példa is hozzájárul ehhez (mellesleg ilyen idős koromban én is Abbát meg Boney M--et hallgattam, tegyük hozzá, leginkább a Magyar Rádió és a hanglemezgyártó vállalat meglehetősen szegényes kínálatára alapozva).

Jó is a társbérlet, ám egyre inkább hajtott a kíváncsiság, hogy kipróbáljam a Spotify ajánlórendszerét, mely a leírások szerint rendkívül intelligensen választ hallgatnivalót a felhasználó ízléséhez igazítva. Mivel a mi hallgatási szokásaink teljesen eltértek egymástól, Doors után Justin Bieber, Shown Mendes után Arcade Fire majd koreai pop következett, így a heti kaland vagy az újdonságlista olyan kaotikus playlisteket eredményezett, melyeket egyikünk sem tudott meghallgatni. A rendszer ugyanis nevezhető mesterséges intelligenciának (bár ebben lehet, hogy ki fogtok javítani), és a korábbi hallgatások alapján tanulja meg, hogy milyen típusú zenét hallgatok a legszívesebben.

Dél-Korea csodafegyvere a 2010-es évek ízlésháborújában, a BTS (forrás: SBS.com)

Néhány hónapja ügyintézni mentünk a Telekom lörrachi irodájába, itt javasolta az ügyintéző, hogy mondjuk fel a telekomos Spotify-előfizetést és közvetlenül a cégnél váltsunk családi csomagra (nem derült ki egyértelműen, de azért rugalmatlan szerintem a magenta színű szolgáltató, mert újabban az Apple Music-ot nyomják ezerrel).

A megrendelés még a kocsiban megtörtént, mindenki kapott önálló fiókot, a "házat" pedig én kaptam, azaz az én accountom megmaradt, míg Erika és Hédi nulláról kezdhettek zenei világuk kiépítéséhez. Ez nekem kényelmes volt amiatt, mert hosszú évek gondos munkájával lementett albumaim, playlistjeim megmaradtak, viszont komoly munkát jelentett kiirtani a fent említett popsztárokat és társaikat. Ami az ajánlórendszert illeti, még hónapokig eltartott a kettős identitás, ám a Spotify mesterséges intelligenciája szép lassan kiismerte, hogy milyen zenéket szoktam hallgatni. Mondjuk túl könnyű dolga nem lehetett, mert viszonylag széles a merítés, amit bonyolít, hogy a lokalizált zenék közül jóformán semmit nem hallgatok, leszámítva a Kraftwerket, a Rammsteint, a Die Ärztét és társaikat, ellenben szinte minden magyar albumot meghallgatok, legalábbis nagyon sokat, de azokba is belehallgatok, amikért normális esetben egy fillért sem adnék - afféle elemzésféleképpen. A globális zenetörténelemből viszont sok minden belefér, kivéve talán a nagyon lakossági popot, ám bőven van itt angol és amerikai pop, rock, indie, underground és persze világzene minden kontinensről, mostanában például teljesen odavagyok - ez az én keleti nyitáson - a szibériai és más ázsiai torokhangos, dorombos folkzenéért.

Mára viszont a helyzet normalizálódott, az e heti kaland, illetve a szokásos pénteki heti ajánlólista remek hallgatnivalókat kínál: bár jó, ha tíz százalékát ismerem az előadóknak, még szinte semmit nem kellett átugranom, mert nem tetszik. A dolog főleg akkor hasznos, ha meg tudok állni hallgatás közben, mert így utána is tudok nézni az előadó munkásságának akár a Spotify rendszerén belül, akár a világháló más rejtekein.

Nem dolgom, hogy fogadatlan prókátora legyek a streaming szolgáltatóknak, elsősorban a Spotify-nak és a Deezernek, illetve a YouTube Premium szolgáltatásának (az Apple Musicot sajnos nem ismerem), mindenesetre néhány tévképzetet el kell oszlatni.

Például azt, hogy csak az használhatja ezeket, aki előfizet. Nem, a Spotify-ra és a Deezerre bárki regisztrálhat, s ha nem is teljes értékűen, de hallgathatja ezeket. Például reklámot kell elviselnie néha a zenék közt, illetve a telefonos app nem sorban játssza egy-egy album dalait (a webes és a tabletes verzió igen), illetve nem teszi lehetővé a letöltést. Viszont havi egy-két giga kerettel már mobilneten is hallgathatók a streaming szolgáltatások, én személy szerint még soha nem merítettem le a három gigás keretemet, pedig elég sok online zenét hallgatok munka közben, mobilnetről.

A végén azért fontosnak tartom leszögezni, hogy a felhasználók legnagyobb részével ellentétben nem afféle rádióként használom kedvenc streaming szolgáltatómat. Konzervatív öregemberhez méltóan én még albumokban gondolkodom, így többnyire az albumok mappában böngészgetek, és "leemelek a polcról egyet", majd az első számtól az utolsóig hallgatom meg azt, ahogy manapság mondani szokás, "mint az állatok". Éppen ezért lenne jó, ha a magukra valamit adó előadók maradnának ennél a formátumnál, ugyanis ezek a mostanában divatos dalbemutatók kezdenek parodisztikussá válni, hiszen akármennnyire nem beszélhetünk már lemezpiacról, egy alkotó közösség munkájának minőségét nem az aktuális slágerek mutatják meg, hanem az, hogy miként képesek egy időszak munkáját összefoglalni. Szerencsére a többség fizikai hanghordozók nélkül is ragaszkodik az album formához és ezt nagyon is jól teszik.

Ezt ajánlja nekem erre a hétre a Spotify