Akárcsak internetezni, minőségi zenét fogyasztani is elméletben tanultam meg, igaz sokkal korábban, úgy 1976-77 táján. Az internetes hőskorszakról már írtam egy egész sorozatot itt a blogon: normális elérés híján muszáj volt az akkoriban (1997) hozzáférhető könyvekből, szaklapokból kiképeznem magam, hiszen egy szponzorált rádióműsorom volt egy majdan induló internetszolgáltatás népszerűsítésére, így mindig egy lépéssel jártam a hallgatók előtt, vagy a fene tudja, talán volt köztük olyan is, aki például az egyetemen már simán élvezhette a net áldásait.

A zenével is hasonló volt a helyzet: a hetvenes évek végén, azaz 6-7-8-adikos koromban, amikor az egész érdekelni kezdett. Ott volt a Magyar Rádió nyújtotta kínálat, illetve a szarvasi, békéscsabai lemezboltokban kapható kis- és nagylemezek mellett nemigen volt rálátásunk a tényleges pop-rock kultúrára, ha elcsíptünk egy-két addig ismeretlen nevet, esélyünk sem volt megismerni azt. Főleg arra nem, hogy ezek a nevek rendszerré álljanak össze.

Fotó: HVG.hu

Ám egy nap a könyvesboltban szembejött a csoda: Ungvári Tamás Rock, rock, rock című könyve. Nem volt kérdés, hogy azonnal meg kell vennem, és nyomban beleástam magam ebbe a csodálatos galaxisba. Ungvári Tamás ugyanis rendkívül alaposan körüljárta a témát, s helyükre tette az addig ismert, illetve nem ismert (ezekből volt több) bandákat, megvilágítva a folyamatokat az ötvenes évek rockforradalmától a hetvenes évek aktuális progrock világáig. Természetesen akkor engem elsősorban az itthon már formálódó hard rock vonal érdekelt, azaz ittam magamba a Deep Purple-ről, Led Zeppelinről, Uriah Heepről és másokról szóló fejezeteket, de minden sora fontos volt számomra Bill Haleytől a Pink Floydig.

Bár még az ehhez való hallgatnivaló még mindig nem állt rendelkezésre, de alapot adott a tudatos keresésre és persze a zene születésének, fejlődésének, átváltozásainak megértéséhez, ugyanis Ungvári Tamás társadalmi hátteret is feltárt, például hogy a hatvanas évek forradalma miként vált brutális biznisszé néhány éven belül.

Meg aztán gyakorlati haszna is volt ennek a többször, szinte bibliaszerűen elölről, hátulról, középről olvasgatott könyvnek: 1978-ban kijártam az általános iskolát és ősszel kollégista lettem. Az Ungvári professzornak köszönhető tudás partiképessé tett a harmadikos, negyedikes arcok körében is (már vidékre is begyűrűzött a csövesmozgalom, ugyebár), képes voltam félórás kiselőadásokat tartani a Deep Purple három nagy korszakáról. Halkan tegyük hozzá, ez a csajozás során is hasznos tudásnak bizonyult.

Természetesen tisztában vagyok Ungvári Tamás szerteágazó munkásságával, ha nem is mélyedtem bele, többnyire nyomon követtem a dolgait, elolvastam az interjúit, megnéztem a műsorait. Ám ha Nobel-díjas íróvá is válik, nekem mindig a zeneprofesszorom maradt.

Sajnos már ő is csak John Lennonnal, Jim Morrisonnal, Jimi Hendrixszel, no és a magyar, az európai, illetve az általa különösen kedvelt amerikai irodalom legjobbaival együtt ír, olvas és persze járja az égi színházakat és koncerttermeket.

(A kötetet szívesen kézbe vettem volna, de rájöttem, hogy vagy negyven éve odavan, szerintem még ott a koleszban kallódott el. Kedves egykori iskolatársaim, ha valaki otthon rejtegeti, nem kérem vissza, csupán annyit, hogy add oda a gyerekednek és az unokádnak is, ők már persze szerteágazó tudást tudnak összeszedni a netről, ám így megírva sehol máshol.)