Exújságíróként tudhatnám, hogy egy esemény után több mint két héttel nem írunk semmit, mert aktualitását vesztette, mégis fontosnak tartom megörökíteni részletesebben is kislányommal tett kirándulásunkat a Szegedi Ifjúsági Napokra, mely neki is, nekem is az egyik legkellemesebb nyári élményünk, persze más-más okok miatt.

Mindenek előtt a cím szorul magyarázatra: Hédi esetében egyértelmű, hiszen tényleg most először járt igazi, A kategóriás zenei fesztiválon (egyéb gasztro- és más lakossági fesztiválok nem számítanak), esetemben azonban ez úgy igaz, hogy most először voltam mezei látogató egy ilyen rendezvényen. Ez nem az arcoskodás akar lenni, tényleg ott szembesültem vele, hogy életemben először vásárolok belépőt, kapok papírkarszalagot és nem mehetek be a VIP-szektorba, ami nélkül természetesen egész jól megvagyok. Már az első Szigetemen is (ha jól emlékszem, 1994) akkreditált újságíróként vettem részt, mint ahogy más fesztiválokon is, például Mezőtúron, igaz, itt később már stábtagként voltam jelen, mint ahogy 13 éven keresztül a tokaj-rakamazi Hegyalja fesztiválon, illetve kétszer a jobb sorsra érdemes zánkai BalaTONE fesztiválon. Ez utóbbiak persze számos előjoggal jártak, például nem csesztettek a biztonságiak, nem a méregdrága fesztiválpiát ittuk, bejárhattunk mindenhová, például a backstage-ekbe, ám a fesztiválozás sava-borsa hiányzott: az önfeledt alámerülés. Persze láttam remek koncerteket, volt iszogatás is, ám csak akkor, amikor itt volt az ideje, ráadásul közben a munkán kattogott az agy: ki lesz holnap a vendég, vajon eljön-e, felkészültem-e rendesen a beszélgetésre, elkészült-e az aktuális sajtóanyag stb. stb. Olyan ez, mint a biciklizés, legalábbis számomra: szimplán közlekedni nem olyan élvezetes, mint idő- és egyéb korlátok nélkül nyeregbe pattanni és rekreációs jelleggel tekerni, tekerni.

A csütörtöki napot választottuk ki, egyrészt, mert ez látszott alkalmasnak otthon töltött egy hetes programunk alatt, illetve ekkor lépett fel Hédi egyik kedvence, a Clean Bandit. Az utazás, parkolóhelykeresés, beléptetés simán ment, mint ahogy a fesztivál feltérképezése is: viszonylag nagy területen még a zenei programok megkezdése előtt érdekes volt a látnivalók sora, például nagyon örültem, hogy a sok kormányzati propagandastand mellett ott volt az Amnesty International és mind az ott lévő aktivisták elmondták, sima volt az akkreditációjuk, maguk is csodalálkoztak, hogy elfogadták a jelentkezésüket.

Nem táncolsz jobban mint én

A program elég gazdag volt, viszont annyi korlátom volt, hogy nem rendelhettem az én ízlésem alá az estét, így demokratikusan csipegettünk ezek közül. Ocho Machóval melegítettünk, én személy szerint meglettem volna nélkülük, viszont Hédi kedvenc websorozatában többször elhangzott a Jó nekem című rádiósláger (ami egyébként nekem is bejött annak idején), így kíváncsi volt rájuk élőben, én pedig örültem, hogy érdeklődik a magyar zene iránt, ami ráadásul igényes popzenének mondható.

A szombathelyi macsók után a Lóci játszik végét csíptük csak meg, de legalább végre élőben hallhattam a Nem táncolsz jobban mint én című remek bulidalt. Csorba Lóci berobbanó sikerét most kezdem megérteni: hihetetlenül lendületes egyéniség a banda frontembere. Az este fénypontja nekem Péterfy Bori és a Love Band volt, a művésznő hihetetlenül jó show-t csinált, de a zenekar is egyenrangú partner volt ebben, nem véletlenül a magyar zenei élet egyik legnagyobb formátumú egyénisége Tövisházi Ambrus, aki az Amorf Ördögök, illetve az Erik Sumo Band főzenemestere is (volt).

Hajolj bele a hajamba

Belenéztünk még a Paso, a Bohemian Betyars, a Margaret Island koncertjébe is, ám ezekre nem jutott igazán elég idő, meg az igazat megvallva az előbbi kettét a kislány, az utóbbit én untam, így inkább elfoglaltuk a helyünket a nagyszínpad előtt, merthogy közeledett a Clean Bandit koncertjének kezdete.

A bandáról csak annyit tudtam, hogy elolvastam egy cikket róluk, meg hogy világszerte játsszák a kereskedelmi rádiók a dalaikat, így a kocsinkban szóló német adók is. Természetesen én voltam a legidősebb a közönség soraiban (a fesztiválon szerencsére nem, voltak nálam idősebb arcok is nem is kevesen, reméljük, ez nem csak a Woodstock-jubileum miatt van). Természetesen nem voltam lenyűgözve, de jól ellavíroztam a generációs szakadék fölött, ráadásul azért el kell ismerni, hogy zeneileg rendben volt mindenki, a két vonós hölgy pedig még színesítette is az egyenpopot. Így tehát a koncert végi összegzésem tisztességesre sikeredett, mert amellett, hogy "nem az én zenei világom", el tudtam mondani ezeket a pozitívumokat.

Show a nagyszínpadon

Azt viszont még nem sikerült megfejtenem, hogy az elmúlt évek hatalmas  változásai minek tudhatók be, hiszen míg az egyik oldalon remek produkciók születnek Magyarországon, mégsem ők veszik át a stafétát a Kispál-Quimby-Tankcsapda vonaltól, hanem a Halott Pénz-típusú rádióbarát előadók a fesztiválok nagyszínpadosai. Gyanúm szerint ebben nagy része van a kiherélt, régi fényét legfeljebb nyomokban mutató Petőfi rádiónak, de lehet, hogy egy világtrend részeként jutottunk ide.

Az elsőfesztiválozás a most még kiskorú, jövőre már fiatalkorú Korbely-lány esetében sikeres volt, mert nem az volt a kérdés hazafelé, hogy jövőre jövünk-e, hanem az, hogy hány napot kéne itt tölteni.