Hans Castorp hamburgi mérnök ellátogatott betegeskedő nagybátyjához egy davosi szanatóriumba. Eredetileg három hétre tervezte a látogatást, azonban a varázshegy hangulata úgy magával ragadta, hogy hosszú évek lettek a tervezett napokból.

Thomas Mann fiatal német író eredetileg csak egy novellát tervezett ebből a történetből, melyet lényegében felesége, Katia asszony betegsége inspirált, hiszen nagy hatással volt rá a davosi intézmény légköre. Az írást 1913-ban kezdte meg, majd két év múlva abbahagyta, végül a világháború után látott neki újra és 1924-ben fejezte be.

 Korbely György harmadikos középiskolás éppen abban a korszakában volt, amikor igyekezett befalni a száz legfontosabb könyvet, ebben benne volt a Varázshegy is. Valójában nem túl gyorsan haladt a cselekménynélküli, főként leírásokat, filozófikus eszmefuttatásokat felvonultató vaskos kötettel, azonban derekasan végigküzdötte magát, hiszen nem csak a hegy bizonyult varázslatosnak, hanem a nagyregény hangulata is - nem véletlenül választották be később a világirodalom legfontosabb művei közé.

 Ugyanez a gimnazista nagyjából ekkoriban vált dohányossá, mely szokásáról négy évtizedig nem is mondott le, melynek következménye december végén intenzív, egy hónapig tartó kórházi kezelés lett, és nagy valószínűséggel életfogytig tartó egészséges életmód cigaretta, nehéz ételek, önfeledt nassolások nélkül és természetesen sok mozgással. (Fontos elmondani, hogy komoly hálával tartozom a lörrachi, a schopfheimi kórházak, valamint a freiburgi egyetemi klinika orvosainak és ápolóinak. Arról agyalni érzésem szerint méltatlanság lenne, hogy mi lett volna, ha ezek a bajok otthon érnek).

És a két történetszál itt ér össze: orvosaim és az egészségbiztosítóm javaslatára rehabilitációs kúrán veszek részt egy gyógyszállóban. Igaz, nem Davosban, de egy hasonlóan szép helyen a német oldalon, Höchenschwandon (ban?), kétszáz kilométerre a svájci üdülőhelytől (és nem utolsósorban világpolitikai helyszíntől), illetve alig valamivel több, mint félszáz kilométerre itteni otthonunktól, Hausentől.

A gyógyszálló, mely egyébként a St. Georg, azaz Szent György nevet viseli ezer méterrel található a tengerszint felett a Fekete-erdő sűrűjében, így világirodalmi párhuzam helyett hivatkozhatnék a többeket megérintő nyugatnémet sorozatra, a Die Schwarzwaldklinik-re, de nem véletlenül hivatkozok inkább a Varázshegyre. Természetesen nem érzem magam Hans Castorpnak több szempontból sem, főként azért nem, mert én március 10-én, szerdán elhagyom az intézetet. Maguk a sorstársaim is jelentősen eltérnek a Thomas Mann-regény hőseitől, azaz nem a huszadik század elejének nihiljébe temetkeznek, hanem ténylegesen rehabilitálódni jöttek, azaz vissza kívánják szerezni egészségüket és folytatni eddig életüket, persze másként. 

 A mindennapokról nem bocsátkoznék részletekbe, nem hinném, hogy a világnak szüksége lenne egy újabb Varázshegyre, annál is inkább, mert csak szánalmas utánlövés lenne, de a lényeg: a rehabilitáció személyre szabott vizsgálatok, terápiák, kezelések összessége, ennek megfelelően orvosok, gyógytornászok, egészségügyi dolgozók, diabétesz szakemberek, szociális munkások és mindenféle szakdolgozók segítik a vendégeket a klasszikus szállodai szakszemélyzet mellett. Számomra mindenképpen pozitív volt az ött töltött idő, mert azzal kezdtem, hogy a diabétesz szakorvos azonnal leállított az inzulinról, helyette elég tablettát szednem. A másik kiemelkedő pozitív élmény a csodálatos környék felfedezése: minden délután elég nagy, 4-5 kilométeres sétákat tettem/teszek nordic walking-bottal vagy anélkül. Mondjuk az időjárás elég vicces: nagykabátban sísapkában, valamint rövidnadrágban, napszemüveggel egyaránt róttam a környékbeli turistautakat.

 Sajnos a Covid-járvány miatt látogatás itt sincs, akár más egészségügyi intézményekben, viszont mivel a beutaltak (lehet, hogy hülye szó, a német a patientet, pácienst használja) szabadon mozognak, a családom már kétszer itt járt a négy hét alatt, illetve ha holnap jó idő lesz, vasárnap is túrázgatunk egyet a környéken.

 A való világba való visszaszoktatás jegyében kulturálisan is igyekszem felzárkózni, amit röviden úgy tudok összefoglalni, hogy Spotify, Netflix, HBO Go, podcastok, illetve Krusovszky Dénes és Ken Follett, remélem, azért ezekre a továbbiakban is jut idő.

 A munka világa sincs már messze, éppen a magyar nemzeti ünnepen, sőt egykori hivatásom, a szabad sajtó napján lesz az első munkanapom és fokozatosan rázódom vissza a mindennapokba, természetesen a fentebb már említett elvek szerint.

 A mögöttem lévő két bő mozgalmas hónap ellenére optimista vagyok, remélem, nem tűnik nyálasnak, hogy kaptam az Úrtól egy lehetőséget korrigálni a rosszul beállított úti koordinátákat, én pedig igyekszem ezeket pontosan bepötyögni és tartani az irányt.