Tehát Sarkad, postaforgalmi szakközépiskola, kelet-magyarországi postástanulók szakmai versenye. Én pedig tudósítóként vagyok ott kétezer karakter és egy fotó erejéig, de mivel jó magyar szokás szerint sok a protokoll, inkább csámborgok egyet a suliban, nosztalgia gyanánt. Első vállalkozásom kudarcba fullad, persze ez csak itthon derült ki: le akartam reprózni az érettségi tablónkat az Óépületben, persze nem sikerült, csak zöld massza látszik, pedig de jópofa lenne, ha meglennék itt a gépben hosszú, fekete hajjal, nulla túlsúllyal, a jövőbe révedő buta tekintettel.... Majd anyáméktól elkérem a fotók eredetijét, végülis ott megvannak, más kérdés, hogy még azt gondolnák, elkezdődött a múltbarévedő nosztalgiahullámom, mely bizony a negyedik iksz csalhatatlan jele. Holott dehogyis :-)

Tény, hogy rengeteget változott az iskola az elmúlt húsz-huszonöt évben. Például akkoriban egy rettegett intézmény volt, nehéz elhinni, sőt röhejes, mi több, szégyellnivaló, de elvtársnak kellett szólítani a tanárokat, tehát nem kádárista, hanem rákosista-sztálinista szellem uralkodott itt. Az igazgató Csausz Vilmosnak hívták,aki asszem, járási szinten volt valami pártfejes. Mi persze tizenévesen nem politizáltunk, csupán lázadoztunk, mint kortársaink zöme akkoriban: hosszú haj, szűk nadrág, alföldi papucs, Mobil, Hobo, Beatrice, miegymás. Az öreg nagyon rossz szemmel nézte, nyírt is bennünket Farkas Józsi barátommal, de viszonylag jól tanultunk, a postának meg kellett nagyon a férfi munkaerő, így nem cseszegettek különösebben, legfeljebb fodrászhoz küldtek. Végül persze a matektanárnőmnek (már nem ott tanít, azóta sem láttam) köszönhetően pótérettségit tettem, bukta volt az osztályvizsgán, de hármasra pótvizsgáztam augusztusban, tehát a hiba nem feltétlenül az én készülékemben volt. Nagyon érdekes, hogy az a csaj, akivel együtt buktunk matekból, Nagy Juli később közgazdaságit (!) végzett, jelenleg ingatlancége van Bpesten. Jót mulattunk rajta, hogy azóta mi, renitensek diplomát szereztünk, ő sikeres vállalkozó, én akkor még sikeres újságíró voltam (három héttel előtte lettem Év újságírója), míg akik eminensként kedvencek voltak, közülük sokan valami kispostán savanyodnak, unják a férjüket, illetve az unja őket. Hiába no, a magyar oktatásügy már akkor sem állt a helyzet magaslatán, mint ahogy most sem feltétlenül hajolnak le a csiszolatlan gyémántért a kollégák.