Össze akartam kötni a városi megemlékezést a kutyasétáltatással, de nem jött össze, mert Bonnie minden agressziója előjött: minden egyes kézfogás után heves támadásba lendült az érintettel szemben (talán meg akart védeni), így miután üdvözöltük egymást a városi tévé főszerkesztőjével és a gimnázium igazgatójával, jobbnak láttam eloldalogni a helyszínről. Nem is vittem semmilyen felszerelést, nem is volt célom, hogy bármit is rögzítsek, mert az ünnepség ezúttal lájtos volt: sem nagy ember, sem egyéb különlegesség, az egyik helyi képviselőnő, civilben iskolaigazgató mondott beszédet, hogy milyet, azt sosem tudom meg, de talán ez nem is akkora veszteség.