Még mindig hosszú hétvége - szilánkok
(Matica Slovenska) Komáromban csábító teraszok, még csábítóbb szlovák
és cseh sörök, szinte feleáron a hazaihoz képest. Séta és fotózgatás
után elhatároztuk, hogy mi is megiszunk egy-egy korsóval a habzó
nedüből, annál is inkább, mert az autóba szállás tervezett idejébe ez
még belefért. Kiszemeltük a legközelebbi teraszt, kisvártatva jött a
kisasszony, aki egy kukkot sem beszélt magyarul - holott ebben a
városban alig hallani szlovák szót, tekintve, hogy a szlovák oldal
lakosságának is legalább kétharmada magyar. Bár a mi familiánk ugyebár
szarvasi szlovák, nemigen beszélek északi szomszédunk nyelvén, maradt
hát a külföldön szokásos angol-magyar-helyinyelv zagyvalék, de a
tranzakció létrejött. Utána jöttünk rá, mi balga lelkek, hogy ilyen is
csak velünk történhet: a Matica Slovenska székházának sörözőjében
vagyunk, naná, hogy nem fognak velünk itten magyarul kvaterkázni.*
(Kalapács Baráti Kör) Szubkultúraszakértők szerint a Duna zenei ízlésben is határvonal: míg mi itt keleten inkább rockerek vagyunk, Dunántúlon a progresszív muzsikák mennek. Egészen szombat éjszakáig hittem ezt el. Ekkor ugyanis a kempingünkben helyi erők legénybúcsút tartottak, főztek, ettek és ittak, főleg az utóbbi és valami borzasztó magyar metált hallgattak, azt a fajta muzsikát, aminek a nyolcvanas-kilencvenes években volt a fénykora, akkor is viszonylag szűk körben: Pokolgép, Ossian, Kalapács, Sing-Sing és ezek leágazásai, de véletlenül sem csendült fel olyasmi, ami el is megy esetleg, mondjuk Tankcsapda, Black-Out, Southern Special vagy mittomén... Nem a zaj bosszantott, nem is a kiabálás, hanem az, hogy egyszer sem sikerült olyan lemezt a lejátszóba tolni, amit mondjuk én is szívesen meghallgattam volna a faházban hajnal kettő körül - persze ízlések és pofonok, meg hát nem is az én legénybúcsúm volt...
*
(Roti az úton) Helyi kiskirályok, vagy legalábbis öntörvényű barmok Tatabányán is élnek, természetesen. A Turul emlékműtől ereszkedtünk le hétfőn délelőtt, természetesen velünk lihegett ölebünk is, amikor a kihalt úton megjelent egy rotweiler-szerű szörnyeteg, vérben forgó szemekkel, gyanúsan méregetve bennünket és egy-egy mordulással jelezve, hogy pikkel ránk. Német juhász fajsúlyú kutyákig tudom kezelni a hasonló problémákat, ráripakodással vagy kulturált meggyőzéssel, azonban ezek a félig gyilkos ebek (bocs a roti-tulajoktól, tudom, hogy a gazdán múlik elsősorban...), nincsenek tekintettel ilyesmire. Gyorsan kipróbáltunk egy kis ösvényt, azonban a dög elénk vágott, így a cél előtt néhány méterrel rákényszerültünk egy tekintélyesebb kerülőre, végül egy gazos tisztáson keresztül tudtuk megközelíteni szállásunkat. A kempingben megtudtuk: egy helyi taxisé a kutya, aki eképpen őrizi a birtokát, majd szólnak neki, mondták nem túl nagy meggyőző erővel, gondolom, eddig is hasztalan tették.
