Benefon Citytől Androidig - privát mobiltörténet
Tegnap ünnepelte a T-Mobile, hogy jogelődje, a Westel 20 évvel ezelőtt indította rádiótelefonszolgáltatását - mert akkoriban még így hívták a mobilt, már ha mobilnak nevezhetjük azt a négykilós masinát, amit magával kellett cipelnie a módos előfizetőnek. Mert bizony akkoriban meglehetősen luxusnak számított 300 ezer forintot kiadni egy ilyen készülékre, ráadásul a hőskorban még a hívott fél is fizetett.
A minap kislányommal sétáltunk és meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult elmagyarázni, hogy volt idő, amikor otthon nem volt telefon, mert hiába volt igénylés, azt csak több éves várólista után kötötték be. Meg hát nem volt mobil, mint most, egy családban akár négy-öt is. (Mondjuk ezt már 8-10 éve is nehéz volt akkor tinédzser fiamnak elmagyarázni, hogy régen nem úgy buliztunk, hogy mobilon vagy chaten összeszerveződtünk, hanem végigjártuk a lehetséges kocsmákat, ahol a barátaink feltűnhetnek, vagy éppen leültünk a legvalószínűbb helyen és ott vártunk).
Az a helyzet, hogy a mobilcsábításnak elég sokáig megpróbáltam ellenállni, de aztán lehetetlenné vált a dolog. Így már 94-95 körül használtunk hordozható céges rádiótelefont (éppen ma zümmöltem egy volt kollégának, hogy akkoriban többet ért a kocsiban szállított telefon, mint maga a kocsi), aztán volt nálunk egy kölcsön, még ugyancsak táskakészülék. Végül első saját "mobilom" egy Benefon City volt, még 0660-as, 450 mhz-es frekvencián.
Aztán jött a gsm, első családi mobilunk egy saját márkás Pannon GSM nevű készülék volt, melyet a Maxon gyártott Mx 3000 néven. Őrült primitív készülék volt mai ésszel, ám sok kortársával szemben lehetett vele sms-ezni. Sőt olyan finomságokat tudott a Pannon, illetve akkori szolgáltatóm, a helyi Datanet (1997-et írtunk), hogy a beérkezett e-mailekről sms érkezett. Igaz, megnézni még nem lehetett a mobilon, de a feladó és a tárgy ismeretének birtokában eldönthettük, hogy felmenjünk-e a netre (merthogy akkoriban az sem volt teljesen egyszerű és főként olcsó mulatság).
Elég nehéz most felidézni sorrendben másfél évtized mobiljait (kb. kétéves váltásokkal), de volt köztük Nokia 3210-es, Siemens C35 (ez már tudott wapozni, ha valaki emlékszik még erre a kifejezésre), Nokia 3510, Sony Ericsson Z 600, Motorola L7, most pedig egy nagyon gagyi LG KF310-es privát mobilom van.
Cégügyileg a helyzet valamivel egyszerűbb, itt egy Nokia 6230-assal kezdtem, majd jött másfél évig a Nokia egyik legjobb kommunikátorát, az E90-est használtam, most pedig egy N97-est nyűvök. S itt leszek ünneprontó: hiába ünnepli magát a T-csoport, a céges telóm az ő hálózatukhoz tartozik, de sajnos idehaza egyáltalán nincs térerő, s erre az emilre sem jött még válasz (tudom, unalmas, de addig mantrázom mindenhol, amíg nem történik valami).
S ha már múlt és jelen, nézzünk rá a jövőre is. Kétségtelen, hogy immár az okostelefonoké a 21. század, azaz egyre több funkcióval ellátott mobilt akarunk a zsebünkben tudni, még hogyha annak lehetőségeivel csak nagyon kevesen élnek. Nyilvánvalóan itt van egyfajta presztízsok is, amire nagyon is ráutazik az iPhone gyártója, az Apple. Így én már nem új telefonkészüléket keresek hűségidőm decemberi lejárta utánra, hanem operációs rendszert. Azaz nem érdekel különösebben, hogy a Samsungtól, a HTC-től, a Motorolától vagy éppen a Sony Ericssontól kapom meg az ár-érték arányban legkorrektebb androidos telefont. Mondjuk azért fáj a szívem egy jó Blackberry-ért is, de a választás legyen a jövő zenéje - és persze hátha Jézuska is olvassa ezt a posztot :)