Egy jegyzet, nem egészen úgy, ahogy terveztem...

Wikileaks és médiatanács
Miközben a sajtószabadságon edzett, mi több, elkényeztetett nyugati világ új kihívásokkal néz szembe, addig a magyar közvélemény egy  részét a szerzett (kiharcolt) jogok elvesztésének lehetősége  foglalkoztatja.

A Wikileaks-ügy nap mint nap szolgál újabb meglepetésekkel.  A B-kategóriás összeesküvés-elméletes filmekhez hasonlító sztori lényege, hogy a Julian Assante vezette Wikileaks titkos, bizalmas, elsősorban kormányzati dokumentumokat szerez meg és ezeket publikálja. 

Sokan talán felkapják a fejüket, hiszen közel negyven esztendeje így bukott meg Richard Nixon, akinek híres lehallgatási botrányát, a Watergate-ügyet lényegében hasonló módszerekkel leplezte le két híres újságíró, Bob Woodward és Carl Bernstein (akiket nem sokkal később Robert Redford és Dustin Hoffman alakított a filmvásznon, igen, egy A-kategóriás filmben). 

A botrány most viszont jóval nagyobb, hiszen világméretű diplomáciai kalamajkát okoztak a nyilvánossá lett titkok. Eközben Assante börtönbe került, mert állítólag Svédországban nemi erőszakot követett el. Aki azonban hollywoodi összeesküvés-filmeket néz, az minimum elgondolkodik ezen.

Itthon pedig az új médiatörvényre figyelünk és irigykedünk: bárcsak ez lenne a legnagyobb baj, hogy ki mit szivárogtat. Egyes félelmek szerint abból is gond lehet, hogy ki mit gondol. Vannak optimisták, e sorok írója is ezek közé tartozik: a szellem már kinn van a palackból, mára már tízmillió potenciális publicista országában élünk, minden blog-, Twitter- és Facebook-bejegyzés, cikkhozzászólás mellé úgysem lehet gondolatrendőrt állítani. 

De még ennyi nemi erőszakos ügyet kreálni sem.