Kínos, hogy nem emlékszem már, melyik haverom állított be egy szép napon Orosházán Kígyó utcai albérletünkbe ('986 az évszám, hogy adjunk neki Cseh Tamás-os hangulatot, mert valami olyasmiről van szó), és azt mondta: itt van még egy haverom is, de kinn maradt az utcán, mert felfedezett egy bagolyfészket.

Kinéztünk az ablakon és ott állt a ház előtt fa alatt egy vékony srác, zöld keki cuccban, bajusza, illetve alsó ajka alatt egy kis jellegzetes legyecskével és kitartóan figyelt fölfelé. Néhány perc múlva aztán bejött és kiderült, ő Boldog Guszti. Akkor találkoztunk először, bár kiderült, hogy életünknek már korábban is számos metszéspontja volt, például a vele készült interjúban említett gádorosi P. Mobil-koncert és hát főleg a sok közös ismerős.

Aztán kisebb-nagyobb rendszerességgel futottunk össze, köszöntünk egymásnak, beszélgettünk, majd később voltak közös szakmai dolgaink (merthogy ő időközben hivatásos természetvédő és jónevű fotográfus lett), például együtt kísértünk a kilencvenes években egy segélyszállítmányt az árvízsújtotta Ukrajnába.

Aztán most az év végén nézem a Facebookot (sajnos nagyon ritkán nézem a hírfolyamot, a születésnapokat még ritkábban) és látom, hogy Boldog Guszti ötvenéves. Ami önmagában nem is lenne hír, hiszen bizony sokan vannak így, sajnos én is nemsokára, azonban az ő esetében más a helyzet és nem csak azért, mert lényegében ugyanúgy néz ki mint 27 évvel ezelőtt és a még fontosabb: ugyanolyan lelkesen képviseli korabeli értékrendjét és persze azokat az értékeket, amelyek fontosak a közösségnek.

Így hát született egy nagyinterjú a héten, ami a print változatban A hét embere sorozatba került be, míg a Beolon sima életmű(szerű) interjú lett.  Olvassátok szeretettel.