Annak örömére, hogy márciusban Budapesten koncertezik az AC/DC, az esti kutyasétához bekészítettem a mobilom lejátszójába a legfrissebb, Black Ice című lemezt.

Igazi déja vu kerített hatalmába: eszembe jutott, hogy 20-22 évvel ezelőtt, amikor megjelentek az első klasszikus walkmanok, vagy legalábbis elérhető áruk lett, Sashalom csendes utcáin kutyát sétáltattam és AC/DC-t hallgattam. Persze nyilván nem a Black Ice-t, hanem az akkor aktuális albumot vagy legalábbis azt, ami elérhető volt kazettán (úristen, hogy magyarázom majd el néhány év múlva a fiataloknak, hogy mi a fene is volt az az audiókazetta...)

Ezzel gyakorlatilag azt akartam mondani, hogy túl sokat nem változott az ausztrál banda, amely egyébként rockernek, nem rockernek egyaránt ikonja kell, hogy legyen, mert kevés fix pont van a rockzenében, de ők bizony azok. Nekik lehet, sőt elvárás, hogy ugyanazt csinálják, amit évtizedekkel ezelőtt, ne vegyenek tudomást új technikai lehetőségekről, kulturális izmusokról, társadalmi változásokról, nyomják csak a klasszikus rock and rollt.

Tehát március 23, Papp László Aréna.