David Bowie nevét ismertem 19 éves korom előtt is, bár ekkoriban még nem igazán jutottam hozzá igazi hallgatnivalóhoz az ismert okok miatt: a rádió nem játszotta, lemezeit pedig nem lehetett megvásárolni Magyarországon. Tegyük hozzá, ekkoriban még erős rock, blues és progresszívrock-lázban égtem, így hát kapóra jött egy kollégám rendkívül kedvező ajánlata, aki fillérekért kínált nekem SBB-lemezeket, mert ő éppen David Bowie-ra gyűjtött.

A dolog önmagában nem lett volna érdekes, ha nem Izsák Attiláról, a korabeli budapesti punkmozgalom egyik fontos figurájáról van szó, így hát elindult az agyamban a kattogás: nem lehet szimpla plasztiksztár ez a fazon, ha ezek a mindent tagadó figurák odavannak érte.

Ekkor 1982-t írtunk, rövidesen nekem is lett Bowie-lemezem, köszönhetően az ekkoriban nyíló magánlemezboltoknak, illetve az állami nagyáruházak egyre gazdagodó kínálatának. A Station to Station volt az első, aztán jött szép sorban a többi is, mondjuk 3-4-nél több nem lett meg bakeliten. 

Mindez arra utal, hogy megszerettem David Bowie dolgait, ha kedvenceimről kérdeztek, a top 10-be mindig besoroltam, de igazi nagy fan sosem lettem. Ennek ellenére egyik legszebb koncertélményem az 1997-es Sziget, ahol a második sorban, szandálban tomboltam az akkor éppen jungle-korszakát élő David Bowie-nak, de természetesen nem csak jungle volt, hanem a fontosabb klasszikusok is elhangzottak.

Manapság könnyű dolgunk van, hiszen a premier napján, pénteken már meghallgattam a Blackstar című új albumot a Spotify segítségével, mi több, ki is twitteltem, hogy et lesz a hétvégi hallgatnivaló. Most is az új album szól, de nagy valószínűséggel egy Bowie-maratont tartok a héten, azaz végighallgatom az összes, 29 albumot.

Egyébként teljesen egyetértek azokkal, akik szerint ez egy nagyon jól sikerült album, annak ellenére, hogy merész kísérletről van szó, hiszen a formabontó dalok zenei alapja erősen jazzbe hajlik.Bowie ezzel lényegében megkoronázta amúgy is rendkívül gazdag életművét és az életében kiharcolt legendastátusz magasabb szintre lépett.

(Csak halkan jegyzem meg, hogy szegény Lou Reednek ez nem sikerült: ő a halála előtt a Metallicával kísérletezett, ezt a dupla albumot nem fogadta kedvezően sem a közönség, sem a szakma. Ennek ellenére persze Lou Reed akkor is jelentős életművet hagyott hátra).

Egyelőre nehéz elképzelni nélküle a világot, de bele kell törődnünk, hogy lassan ezen a blogon is több poszt születik halott hősökről, mint kiváló új törekvésekről.